Részlet Ákos naplójából
…Endre bácsi először nagyon tiltakozott, de aztán megdöbbenve tapasztalta, hogy az egész társaságban egyedül maradt a véleményével. Nemhogy Éviék nem akartak vele menni, de most már a szülei is maradni szerettek volna. Nem is csoda, hiszen a nagyanyó azonnal összebarátkozott Annus nénivel és Anyával, és éppen azon voltak, hogy pontról pontra összehasonlítsák a saját rácponty-receptjeiket. A nagyapó meg annyira belemerült a másik ezermesterrel, Imrével való beszélgetésbe, hogy szerintem ha abban a percben megkérdi tőle valaki, azt sem tudta volna, melyik lakásban vannak. Kisvártatva ki is vonultak a ház elé, és a Zsigulik fölnyitott motorháztetői mellett széles taglejtésekkel tárgyaltak valamiről, amiből mi egy árva kukkot sem értettünk.
Endre bácsi azonban nem adta fel ilyen hamar. Látszott rajta, hogy nem az a fajta üzletember, aki könnyedén belenyugszik, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan ő szeretné. Egy idő után megint csak szólongatni kezdte az övéit, hogy ideje lenne szedelőzködniük, s leginkább az édesanyját kapacitálta, hogy lassacskán fel kéne tenni a vacsorát. Erre Anya azt felelte neki, hogy ha csupán emiatt aggódik, akkor telepedjen csak nyugodtan vissza a fotelba, mert bőséggel fog jutni mindenkinek vacsora. Végszóra pedig betipegett a konyhába a nagyapó egy vödör hallal, amit a kocsija csomagtartójából cipelt be, és amikor a fia kérdőre vonta, ártatlan arccal megkérdezte:
– „Na mi az? Hát nem itt főzünk?”
A nagy nevetés után megint csak Anya szólalt meg:
– „Látja, Endre, az Isten is úgy akarja, hogy együtt legyünk ma este!”
Dóri pedig kitalálta, hogy ha már ennyi alapanyag összegyűlt, és ha a „szakácsnők” ennyire nem tudtak megegyezni, hogy melyikük receptje az igazi, akkor rendezzünk rácponty–sütő versenyt. No, a három versenyzőjelölt, Évi nagymamája, Annus néni és Anya nyomban rá is haraptak az ötletre (hogy stílszerű legyek), és nyomban kiskuktákat választottak maguknak. Évi természetesen a nagymamájának segédkezett, Hugi Anya mellé került, Dóri pedig Annus nénivel alkotott egy csapatot. Mi férfiak, a leendő zsűri tagjai, ezek után egyetlen percre sem mehettünk be a konyhába.
No, ezen persze nem sokan bánkódtak. Barna, Gergő és Öcsi vidáman társasjátékoztak tovább; Imre és a nagyapó a differenciálművek kúpkerekéről folytattak eszmecserét; apám pedig, mint jó házigazda, Endre bácsit próbálta szórakoztatni. Ez utóbbi vendég és jómagam voltunk tehát azok, akik nem igazán éreztük jól magunkat. Én persze azért, mert tudtam, hogy amíg vége nem lesz a sütésnek, addig nem kerülhetek újra a konyha, azaz Évi közelébe. Hajdú úr fancsali arcán pedig az látszott, hogy jelenleg a házunk minden egyes helyisége, konyhától a nappaliig, pincétől a padlásig, egyformán ellenszenves a számára. Először úgy gondoltam, megpróbálom újra szóba hozni előtte Barna ügyét, de aztán arra jutottam, hogy egy pár nap múlva talán alkalmasabb lesz az idő, mint most. Lehet, hogy csak olaj lenne a tűzre, ha ezen a szent napon próbálnám meg kibékíteni a fiával.
Inkább leültem én is társasozni, Gergő őszinte bánatára, mert folyton kiütöttem a bábuit, olyannyira, hogy már amikor direkte azon igyekeztem, hogy még véletlen se dobjak olyat, amivel árthatok neki, az a fránya kocka csakazértis pont olyan számnál állt meg, hogy kénytelen voltam levenni az öcsém figuráit. De szerencsére végül mindannyian jót nevettünk, úgyhogy igazán jó hangulat kezdett uralkodni a nappaliban. A konyha felől pedig egyre ellenállhatatlanabb illatok lengedeztek, ami olyan miliőt teremtett, mint amikor a nagyiék vannak itt, és főznek egymás és a férfinép kedvére. Eleinte szokatlan is volt belegondolni, hogy ezt a karácsonyt a nagyszüleink nélkül kell eltöltenünk, hiszen az, hogy egyik részről sem tudnak ideutazni, már időtlen idők óta nem esett meg velünk. Szerintem Anyáék is azért kapacitálták annyira a vendégeket, és azért örültek Imre és Annus néni jelenlétének, hogy amolyan békebeli, „nagycsaládos” hangulata legyen a karácsonyunknak.
Később szóba került az éjféli mise kérdése.