Hajdú Endre álldogált a küszöbön:
– Elnézést az alkalmatlankodásért. A gyerekeimet keresem. Nincsenek maguknál véletlenül?
Almási Károly szélesre tárta a háza ajtaját:
– Fáradjon be. Itt van mind a két csemetéje. És egyáltalán nem véletlenül – tette hozzá barátságosnak szánt mosollyal.
Hajdú úr félszegen lépett be a nappaliba. Nem mondhatni, hogy Barna túláradó örömmel üdvözölte volna az édesapját. Még mindig neheztelt rá, és meg sem próbálta az ellenkezőjét mutatni a viselkedésével. Köszönt ugyan neki, de aztán visszafordult a társasjátékhoz, és teljes figyelmét a Ki nevet a végén?-re összpontosította. Évi viszont, aki természetesen azonnal előjött az ajtócsengő hangjára a konyhából, boldogan ugrott apja nyakába. Ettől Hajdú úr még inkább zavarba jött. Köhintett egy párat, nagy nehezen lefejtette a lánya karjait a nyakából, aztán így szólt:
– Öltözzetek, gyerekek. Indulunk haza.
Az első, aki reagált eme szavakra, érdekes módon Gergő volt. A középső Almási fiú rémesen méltánytalannak találta a dolgot:
– Ez nem igazság! Egy fél kör van hátra, hogy az utolsó bábumat is bevigyem a célba, és ráadásul most hatost dobtam. Le tudnám ütni Barnus bábuját – magyarázta méltatlankodva. – De így, ha Barna kiszáll a játékból, már nem is lesz érdekes az egész.
– Ne aggódj, eszemben sincs feladni a partit – vigasztalta a tékozló fiú, mire Gergő elismerően veregette meg a hátát, aztán pedig széles vigyor kíséretében leütötte a bábuját.
– Légy szíves, ne csinálj jelenetet, fiam. Öltözzetek, és…
– Tudod, az a helyzet, apa, hogy én sem szívesen hagynám félbe a teendőimet – szólt közbe szelíden Évi. – Megígértem ugyanis Julika néninek, hogy segítek a vacsora elkészítésében.
Hajdú úr szemmel láthatóan kezdett kijönni a sodrából:
– Jaj, ne húzzátok már az időt, gyermekeim! A nagyszüleitek kint ülnek a kocsiban, és arra várnak, hogy…
Most a háziasszony szólt közbe:
– Hát akkor hívja be őket is! Biztosan jólesne nekik egy csésze forró tea.
Hajdú Endre éppen szóra nyitotta a száját, hogy udvariasan elhárítsa a szíves invitálást, de az események irányítása végképp kicsúszott a kezéből, tudniillik ekkor a nagyszülők is becsoszogtak az ajtón. Olyan rég nem látták már az unokáikat, hogy nem volt türelmük odakint várni a nagy találkozásra. Ekkor már Barna is felpattant az asztal mellől, és boldogan üdvözölte a szeretteit.
– Komolyan mondom – magyarázta a házigazdának joviálisan a nagyapó -, amikor tudomást szereztem erről az egész skandalumról, legszívesebben a térdemre fektettem volna a fiamat, és jól elnadrágoltam volna, mint régen, hátulgombolós korában. Hát micsoda dolog az, hogy valaki nem akarja a családjával tölteni a karácsonyt? Na, mondtam is neki, hogy pakolja be a bőröndjét a jó öreg Ladába, mert amint lehet, indulunk a gyerekekhez… Nem mondom, még örültem is neki, hogy végre jól meghajthatom a járgányt. Úgyse járok vele túl gyakran ilyen hosszú úton.
Amint Imre meghallotta, hogy a kisöregnek is az övéhez hasonló öreg, szovjet autócsodája van, nyomban szeretettel üdvözölte benne a „márkatársat”. A két ezermester aztán elmélyült beszélgetésbe elegyedett, s pár perc múltán a legteljesebb egyetértésben taglalták a dugattyúgyűrűk nélkülözhetetlen szerepét.
– Képzeld, nagymami, én fogom megfőzni a halászlét! – újságolta lelkesen Évi.
– Csakugyan? – álmélkodott a mama, aztán Annus nénihez és Julikához fordult: – Mondják, kedveskéim, hogyan készítik errefelé a halászlét?
Almási Károly ellágyulva legeltette a szemét a háza népén. A nem létező bajusza alatt somolyogva megállapította magában, hogy az első „csatát” alighanem sikerült megnyerni, már ami a konok édesapa megpuhítását illeti. Felajánlotta a Hajdú família többi tagjának is, hogy töltsék náluk a szentestét. Hajdú Endre egyelőre heves tiltakozásba fogott…