Nem sokkal később egy öreg, de meglehetősen jó karban lévő Zsiguli állt meg az Almási-ház előtt. Imre, Ákos barátja pattant ki belőle, aztán körbeszaladta az autót, hogy segítsen kiszállni a főbérlőjének.
– Kezét csókolom, Annus néni! – sietett a vendégek elé a háziasszony. – Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem. Imre már nagyon sokat mesélt magáról.
– Jaj, kedveském, én is sok szépet hallottam már magukról, de ha semmit sem hallottam volna, most már akkor is tudnám, hogy milyen jó emberek – viszonozta a kedves szavakat az özvegyasszony. – El sem tudom képzelni, milyen karácsonyunk lett volna, ha maguk nem segítenek. Most ott üldögélnénk nagykabátban a hideg lakásban.
– Szervusz, cimbora – szorította meg a barátja kezét Ákos. – Ugye, mennyivel jobb ez a megoldás, mint fűtésszerelő után rohangálni ezen a szent napon?
Almási Károly egyelőre nem fogadhatta illendően a vendégeket, mert éppen a karácsonyfa felállításán ügyködött, két kisebbik fia segítségével.
– Bocsánat, hogy guggolva köszöntöm magukat – szabadkozott a fenyő alatt kuporogva -, de momentán nem engedhetem el a fát, mert felborul.
– Na, várjon, Karcsi bácsi, majd segítek – dobta le a kabátját Imre, és a következőkben fényesen igazolta, miért nevezi őt a környezete ezermesternek.
– Ezt nevezem, fiam! – veregette meg néhány perc múlva Imre vállát a családfő. – Azt hiszem, még soha nem állt ilyen stabilan karácsonyfa a házunk nappalijában.
A család barátja mosolyogva fogadta az elismerést:
– Tudja, Karcsi bácsi, ha az embernek van egy vele egykorú, szovjet gyártmányú csodajárgánya, akkor bizony állandó edzésben kell hogy legyen, ami a kézügyességet és a találékonyságot illeti.
Almási Károly már csak azért is örült a gyors segítségnek, mert ahogy az órájára pillantott, megállapította, hogy épp itt az ideje elindulni a Hajdú-gyerekekért.
– Hűha! – vigyorodott el Imre. – Csak nem egy leánykérés kellős közepébe csöppentem?
– Sajnos nem – szögezte le fülig pirulva Ákos. – Amúgy sem lenne kihez intéznem azt a bizonyos kérést, ugyanis Évi édesapja nem lesz a körünkben. – Azzal rövid tájékoztatást adott barátjának az elmúlt napok történéseiről.
– Hát, nem panaszkodhatsz, hogy ne lenne eléggé kalandos a szerelmi életed – csóválgatta a fejét Imre. – Remélem, a vége is olyan lesz, ahogy az a rózsaszín regények lapjain szokott történni.
Ama bizonyos „rózsaszín regény” két újabb szereplője nemsokára meg is érkezett az Almási-házba. A bemutatkozás után Barna és Ákos nyomban csatlakoztak a „fiúszakaszhoz”, ugyanis időközben Gergő, Öcsi és Imre hatalmas Ki nevet a végén? – partiba kezdtek. Évi pedig természetesen a konyhában talált társaságra, ahol a háziasszony, Annus néni és a két Almási lány sürgölődött.
Évi, bár egyelőre magának is alig merte bevallani, csodálatosan érezte magát Ákos családjának körében. Az idejét sem tudta, mikor ölelte körül ilyen meleg szeretet. Bár még sohasem találkozott senkivel legújabb ismerősei közül, mégis úgy érezte, mintha már évek óta közéjük tartozna. Csak olyankor szomorodott el egy kissé, amikor eszébe jutott, hogy akkor volt utoljára ilyen szép karácsonya, amikor még élt az édesanyjuk. Miközben a régi ünnepek emlékei feltolultak benne, bizony, már nem csak azért könnyezett, mert éppen hagymát aprított.
Julika persze rögtön észrevette, hogy eltörött a mécses a vendég kislánynál.
– No, ne pityeregj, kedvesem – simogatta meg. – Édesapád biztosan bánja már, hogy ilyen szigorú volt veletek. Ha majd hazajön, mindent szépen megbeszéltek. Addig pedig ne is gondolj semmiféle szomorú dologra.
– Bárcsak a nagyiék észhez térítenék! – szipogta Évi.
Ebben a szent pillanatban két rövid csengetés hallatszott a bejárati ajtó felől.