Ákos furcsálkodva csóválta a fejét:
– Nincs egyetlen barátotok sem, aki le tudna vinni titeket Szegedre? Mi van Bélával, meg a szurkolói különítménnyel? Mi van azzal a bizonyos fehér mikrobusszal?
– Abba a bizonyos fehér mikrobuszba is szükséges benzint tankolni, ha utazni akar vele az ember – mutatott rá Évi. – Nem arról van szó, hogy ne volna épp elég barátunk, de nem hinném, hogy illő dolog lenne karácsonykor a saját családi problémáinkkal terhelni őket. Ugyanúgy egyetemisták, ahogy te. Egyébként sem veti fel őket a pénz, de az ünnepek előtt aztán végképp nem, hiszen az utolsó fillérjüket is ajándékokra költötték. Beláthatod, hogy nem kérhetünk kölcsön egyiküktől sem.
Ákos fülig vörösödött, amikor megértette a célzást. Bizony, ő is egyetemista, és őt sem veti fel a pénz. Nagy bajban lett volna, ha a Hajdú testvérek éppen tőle kértek volna kölcsön útiköltségre. Tudhatta volna, hogy nem szerencsés egy ilyen ötlettel előállnia. Töprengve járkált fel-alá egy darabig, aztán komoly bejelentést tett:
– Hát akkor már csak egy megoldás maradt: töltsétek nálunk az ünnepet. Ezennel szeretettel meghívlak titeket az Almási család szerény hajlékába.
A Hajdú testvérek egymás szavába vágva utasították vissza az invitálást:
– Ne viccelj már, Ákos! Ezt magad sem gondoltad komolyan – csóválta a fejét Barna. – A karácsony a családok ünnepe. Mi keresnivalónk lenne olyankor nálatok? Tudtommal nem tartozunk a családotokba… legalábbis egyelőre – vetett egy hamiskás pillantást Évire.
– A karácsony a szeretet ünnepe – felelte Ákos, miközben igyekezett úgy tenni, mintha nem vette volna észre barátja célzását, pedig igencsak megdobbant a szíve a hallatán. – Remélem, nem kell külön ecsetelnem, hogy mennyire szeretlek titeket. Így hát nem látom be, miért ne tölthetnétek nálunk a Szentestét. Az Almási-család mindig is a vendégszeretetéről volt híres. Nem hinném, hogy ha előhozakodnék az ötletemmel a szüleim előtt, ők bármiféle akadályt gördítenének a dolog elé.
– Hát éppen ez az! – kiáltott fel Évi. – Én is meg vagyok győződve róla, hogy a szüleid nem tiltakoznának, épp ezért nekünk kell tapintatosnak lenni, nekünk nem szabad elfogadnunk a meghívást. Ez alapvető udvariassági kérdés.
Még sokáig folytatták a polémiát az illemtan idevágó kérdéseiről, végül Barna vágta el a vitát, mondván, hogy az is lehet, miszerint egy nem létező problémáról beszélgetnek:
– Hátha megjön az apánk esze hétfőig – sóhajtott fel szomorúan. – Remélem, a nagyiék majd a lelkére beszélnek. Már csak bennük bízhatunk. Rájuk talán még hallgat.
– Igazad van. Minket már meghallgatni sem hajlandó – emelte le a fülétől a telefonját Évi. – A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető. Márpedig ha nem üzemeli be újra a készülékét, akkor semmiféleképpen nem tudunk kapcsolatba lépni a családunkkal – magyarázta elkeseredve -, a nagyiéknak ugyanis nincs telefonjuk.
A lány félelmei sajnos beigazolódtak. Egész vasárnap, sőt, hétfőn délelőtt is hiába próbálta hívni az édesapját.
Az Almási-házban közben azon tanakodtak a felnőttek, hogy miképpen kellene rávenni a Hajdú testvéreket, hogy fogadják el a meghívásukat.
– Nincs itt semmi probléma – jelentette ki magabiztosan a családfő. – Egyszerűen értük megyek, és beültetem őket a kocsiba, aztán pedig már hiába tiltakoznak – ismertette a tervét mosolyogva.
A Gondviselés azonban egyéb módon is a segítségükre sietett. Dél körül Imre kétségbeesve hívta fel Ákost. Háromszor is bocsánatot kért a zavarásért, de, mint mondta, vészhelyzet állt elő:
– Nem ismersz egy szerelőt, aki hajlandó ilyenkor is dolgozni? Elromlott a fűtésünk, úgyhogy most itt üldögélünk Annus nénivel a jéghideg lakásban.
Ákos rövid párbeszédet folytatott a szüleivel, aztán közölte a barátjával, hogy a főbérlő nénivel együtt szeretettel várják őket az Almási-házban.
Most már Éviék is nyugodtan jöhetnek – gondolta elmosolyodva. – Nem ők lesznek az egyetlenek, akik nem tartoznak a családhoz… Egyelőre!