– Menjünk utána! – javasolta Barna. – Ilyen állapotban nem engedhetjük kocsiba ülni!
A többiek maradéktalanul osztották ezt a véleményt, ezért hát egy emberként tódultak ki a folyosóra, csakhogy elkéstek, mert Hajdú úr épp akkor csukta be maga után a liftajtót. A fiúk habozás nélkül elindultak lefelé a lépcsőn, Évi pedig a liftajtónál kiáltozott az édesapja után, hogy várja meg őket odalenn.
Barna és Ákos igazán szép teljesítményt produkáltak. Sikerült a felbőszült atyát utolérniük a földszinten.
– Miért csinálod ezt? – ragadta meg édesapja karját Barna. – Miért akarsz itthon hagyni minket? És éppen karácsony előtt!
– Mert olyan emberekkel akarom együtt tölteni az ünnepet, akiket ismerek! – fakadt ki Hajdú úr. – Akikről tudom, hogy kicsodák, és nem okoznak nekem óránként akkora meglepetéseket, amiktől a sarkából fordul ki az életem!
– Ne légy velem igazságtalan, apu – kérlelte a tékozló fiú. – Most igazán nagy szükségem lenne rá, hogy mellém állj.
– Ahogy elnéztem ma délelőtt, neked egyáltalán nem rám van szükséged – fújtatott dühösen a kérges szívű üzletember, és megint csak felemelte a hangját: – Azt hiszed, olyan nagy boldogság egy apa számára, ha azt látja, hogy az a fiatalember, akit a fiának hitt, egyik napról a másikra kibújik a bőréből? Bíztam benned, támogattalak, mindent megkaptál, amit csak kértél… – sorolta könnybe lábadt szemmel. – És akkor egyszer csak azzal állsz elém, hogy nem kérsz az egyetemből, nem kérsz az álmaimból, nem kérsz az útmutatásomból, a személyes példámból, mert fontosabbnak tartod, hogy csavargóknak osszál ingyenlevest?… Na, köszönöm szépen, igazán remek karácsonyi ajándékot kaptam tőled. Azt hiszem, ezt egy életre megemlegetem!
Végszóra utolérte őket Évi is, aki szinte belecsimpaszkodott az édesapja karjába:
– Könyörgök, apu, menjünk vissza és beszéljük meg ezt az egészet! Nem ülhetsz kocsiba ilyen állapotban!
– Nem kell aggódnotok, nem én fogok vezetni – tájékoztatta a gyerekeit mártír arckifejezést öltve a családfő, aztán kiszabadította a karját, és szinte kimenekült a lépcsőházból, amely elé épp ebben a pillanatban érkezett meg a már jól ismert furgon. Csaba, a sofőr ábrázatáról jól leolvasható volt, hogy egyáltalán nem rajong az igencsak hosszúra nyúlt túlórázásért, de hát, ha egyszer a főnök úr Szegedre akar menni, akkor neki nem az okok firtatása a dolga, hanem a balesetmentes vezetés.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte magába roskadtan Évi, miközben orrát az üvegajtóhoz nyomva bámult az elporzó furgon után.
– Menjetek utána – javasolta Ákos. – Lefogadom, hogy mire Szegedre ér, elszáll a dühe, és utána már ő lesz a legboldogabb, hogy volt annyi esze a gyerekeinek, hogy utánamenjenek.
– Csakhogy egy ilyen utazáshoz nemcsak ész kell ám – dohogott Barna. – Az sem árt, ha az embernek van némi fedezete az útiköltségre. Vagy úgy gondolod, hogy álljunk ki az út szélére stoppolni?
– Sajnos igaza van a bátyámnak. Apa hiába hagyta itthon a kocsit, a kulcsokat biztosan magával vitte. Nagyon félti az autóját, sosem szokta ránk bízni. Mindig azt mondja, hogy gyakoroljunk valami roncson, ne az ő csodajárgányát tegyük tönkre az ügyetlenkedésünkkel. Így aztán hiába van jogosítványunk, gyakorlatilag egyikünk sem tud vezetni.
– Hát akkor menjetek vonattal vagy busszal – ütötte a vasat az Almási fiú. – Az nem lehet, hogy ne töltsétek együtt a Szentestét, csak azért, mert édesapátoknak momentán duzzoghatnékja támadt.
– Nekem nincs egy árva garasom se vonatjegyre – csóválta a fejét Évi. – Minden pénzemet ajándékokra költöttem.
Barna is bánatosan hallgatott, legfőképpen azért, mert nem akart előhozakodni vele: ő bizony meglehetősen értelmetlen dolgokra herdálta el a pénzét az elmúlt időszakban. Nagy sokára jegyezte csak meg, szomorúan sóhajtozva:
– Na, szép ünnepnek nézünk elébe, mondhatom. Még karácsonyfánk sem lesz.