Jó fél óra múltán Géza atya is arról számolt be, hogy sajnos egyetlen szóba jöhető vállalkozót sem sikerült rávennie, hogy járuljon hozzá a jótékonysági akció sikeréhez. Ákos és a Hajdú testvérek elkeseredve hallgatták a lelkiatya szavait. Szomorú tekintettel mérték végig a hajléktalanokat, akik szipogva-dideregve, és egyre türelmetlenebbül toporogtak a kondérok környékén.
Már éppen úrrá lett volna rajtuk a kétségbeesés, amikor is különös dolog történt. Egy fehér furgon kanyarodott be a plébánia udvarára, oldalán a felirattal: Hajdú Kft.
– Hát te meg mi járatban vagy erre, Csabi? – kérdezte Évi a kocsiból kiszálló fiatalembert.
– Hogyhogy mi járatban? – kérdezett vissza értetlenül amaz. – A főnök úr azt mondta, hogy ide kell jönnöm, hát jöttem is, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy minél előbb leszállítsam az árut. Ha egyszer a főnök úr utasítást ad, akkor a magamfajta beosztott nem hivatkozhat arra, hogy lejárt a munkaideje, mert másnap már akár mehet is világgá… – hadarta sértődötten. – Különben is: nem te telefonáltál a papádnak, hogy szükség lenne némi nyersanyagra a főzéshez?
Azzal kitárta a kisteherautó hátsó ajtóit, s a többieknek majd’ leesett az álla a látványtól. Egy zsák krumpli, egy láda répa, aztán hagyma, liszt és tojás sorakoztak a raktérben, és persze érkezett jó néhány kiló hús is, zsugorfóliába csomagolva.
– Hurrá! – szakadt fel a kiáltás Barna torkából, s mivel jó néhány hajléktalan is szemtanúja volt a látványnak, kisvártatva az egész udvaron kitört az ujjongás.
Csaba, a Hajdú Kft. sofőrje elképedve pislogott körbe. Munkája során jó néhány tonna rakományt leszállított már, de még soha, sehol nem fogadták ilyen kitörő üdvrivalgással, mint a Szent László-plébánia udvarán.
– Látjátok, mégiscsak jó ember az édesapátok! – lelkendezett Ákos is.
Géza atya boldogan szorongatta a megilletődötten álldogáló sofőr kezét, és persze a Hajdú testvéreknek is meghagyta, hogy tolmácsolják szívből jövő jókívánságait az édesapjuk felé, aztán intett a kondérok mellett szorgoskodóknak:
– Indulhat az ebédosztás! Jó nagy adagot mindenkinek!
Egyedül Évi volt az, akinek az örömébe némi nyugtalanság is vegyült.
– Nem tetszik ez nekem – csóválgatta a fejét. – Apu egy hidegfejű, kérges szívű üzletember, aki sohasem szokta efféle jótékonysági akciókra ragadtatni magát… Vajon mi lehet ennek a hátterében? Mire készülhet? – morfondírozott hosszú negyed órákon keresztül.
– Ugyan, ne izgasd magad – tanácsolta az Almási fiú. – Egyszerűen megszólalt a lelkiismerete. Olyan nehéz ezt róla elképzelni?
– De akkor miért kapcsolta ki a mobiltelefonját? – kérdezett vissza a lány. – Szerettem volna elmesélni neki, milyen nagy örömöt okozott az embereknek.
– Talán épp ezt akarta elkerülni – magyarázta tudálékosan Ákos. – A kérges szívű üzletemberek ugyanis nem tudnak mit kezdeni az efféle érzelmekkel. Szinte szégyellik, ha, úgymond, gyöngeségen kapják saját magukat.
Amint az néhány órával később kiderült, Évinek bizony nem csaltak a megérzései. A jótékonysági akció végeztével Ákos hazaszállította a Hajdú testvéreket, akik behívták egy forró kávéra. Az Almási fiú többszörösen is örült a szíves invitálásnak, mert egyrészt nagyon is kedvérevaló volt, hogy még egy órácskát szerelme közelében legyen, másrészt szeretett volna a délelőttinél valamivel nyugodtabb körülmények közt még egyszer elbeszélgetni Évi édesapjával Barna ügyében.
Nos, ezen szándéka egyelőre dugába dőlt, amint ugyanis felértek a lakásba, megdöbbenve tapasztalták, hogy Hajdú úr éppen becsomagol egy bőröndbe, és az öltözete alapján is sejteni lehetett, hogy indulni szándékozik.
– Hát te meg hová készülsz, apu? – kérdezte Évi.
– Hogy hová? Természetesen Szegedre, a nagyszüleitekhez! – vakkantotta dühösen a zord atya.
– Na de hát… egyedül? – tátotta el a száját Barna.
Eme kérdést már nem válaszolta meg Hajdú úr. Felkapta a bőröndjét, aztán köszönés helyett bevágta maga mögött az ajtót.