A teherautók közben leparkoltak a kerítés mellett. Kiskatonák ugrottak le a platóról, aztán leakasztották a teherautók által vontatott, két keréken guruló mozgókonyha-eszközöket, és betolták őket a plébánia udvarára.
– Látod – mutatta Ákos Évinek –, ezeket az alkalmatosságokat nevezi a népnyelv gulyáságyúnak.
– Ezek tulajdonképpen kerekeken guruló üstök? – kérdezte a lány.
– Többről van itt szó, kedvesem. Ugyanis a berendezés belsejében tüzelni is lehet, a mozgókonyha tehát akár menet közben is képes gulyást főzni.
– Áhá! És ha elég hepehupás úton halad a konvoj, akkor még kavargatni sem kell az eledelt – viccelődött Évi, de közben nem a saját megjegyzése csalt mosolyt az arcára, hanem a fiú által használt egyik kifejezés. Nem is bírta magában tartani örömét:
– Jól hallottam? Az imént „kedvesem”-nek neveztél?
– Mit tehetek róla? – tárta szét a karját Ákos. – Te mindvégig kedves voltál a szívemnek, még akkor is, amikor éppen ki nem állhattál.
– „Kedvesem”, „szívem”! – ismételgette a lány pajkos mosollyal. – Kérlek, ne folytasd, mert a végén elolvadok, és nem tudjátok hasznomat venni az ebédosztásnál!
Amíg a szerelmesek egymással évődtek, Géza atya nagy szeretettel fogadta a „katonai küldöttséget”.
– Isten hozta magukat – szorította meg az egységet vezető parancsnok, Kabai törzszászlós jobbját. A törzszászlós aggodalmas arccal tekintett körbe az ételre várakozók sokaságán:
– Hajaj, azt hiszem, nagyon kicsi merőkanállal kell majd az ebédet osztani, hogy mindenkinek jusson.
– Bizony, jóval többen érkeztek, mint ahány emberre számítottunk – bólogatott Géza atya, és rögtön rá is szándékozott térni a kínos kérésre, de a parancsnok tapintatosan megelőzte:
– Szívesen hozatnék még ételt, de sajnos nincs rá módom. Tudja, atyám, nálunk meglehetősen sok bürokratikus aktus kell hogy megelőzze az ilyesféle akciókat, mint az élelmiszer-vételezés, tehát ma már semmiféleképpen sem tudnék segíteni magukon. Legfeljebb annyiban, hogy hozatok még két mozgókonyhát. Azt saját hatáskörben is el tudom intézni.
Azzal magához is intett két tizedest a teherautósofőrök közül. Átjavította a menetlevelüket, és utasította őket, hogy tegyenek még egy utat a laktanya és a plébánia között.
– Nos, atyám, a főzőalkalmatosságok fél órán belül a rendelkezésükre állnak. A többi hozzávalóról azonban már maguknak kell gondoskodniuk.
Géza atya hálásan megköszönte Kabai törzszászlós jóságát, aztán hozzáfogott, hogy körbetelefonálja a jótékonysági akció támogatóit, és az ismeretségébe tartozó tehetősebb vállalkozókat, hátha sikerülne valami gyors megoldást találni az előállott problémára. Ugyanezen munkálkodott Barna is, bár ő nem intézett körtelefont a magasabb körökhöz. Mindössze egyetlen illetőt hívott fel, merthogy csupán egyetlen egyet ismert a város tehetősebb vállalkozói közül: az édesapját. Próbálkozása azonban nem járt sikerrel, és ezt sietve el is mesélte a húgának.
– Talán ha te hívnád fel… – kérlelte Évit. – Rád most nem haragszik annyira, mint rám. Te esetleg rá tudnád venni, hogy…
– Ne is folytasd, máris hívom – szólt Évi, aztán elővette a mobiltelefonját, és diszkréten félrevonult.
Amikor a két fiú magára maradt (már amennyire ez lehetséges volt a hajléktalanokkal és kiskatonákkal teli udvaron), Barna Ákoshoz fordult:
– No, alakulnak a dolgok köztetek? – kérdezte sejtelmes kacsintások közepette. – Úgy láttam, néha már egész jól elvoltatok…
– Hát, megnevettetnem már sikerült egy párszor – számolt be az Almási fiú –, mindenesetre egyelőre nem szeretnék semmit sem elkiabálni.
Évi kisvártatva lehangoltan tért vissza a körükbe:
– Komolyan mondom, apám néha úgy viselkedik, mint valami durcás kisgyerek!