Hamarosan nézőközönségük is akadt. Négy-öt dülöngélő alak vette körbe őket, és kíváncsian figyelték, mit művelnek a játékautomatával. Ákos persze nem művelt semmit, sőt, ő volt az, aki lefogta Barna kezét, amikor ki tudja hányadik marék százast akarta bedobálni a gépbe. Ám nem járt sikerrel, s nemcsak Barna ellenállásán bukott meg a szándéka, a körülöttük álldogálók is fenyegetően zúgolódni kezdtek:
– Mit szól bele? Tán a maga pénze? – morogta egy feltűnően vörös orrú egyén.
– Eriggy onnet, haver, ha nem játszol! – rikoltotta egy másik, aki mindkét kezében egy-egy sörösüveget szorongatott.
Ákos ettől kezdve jobbnak látta pusztán szavakkal józanabb belátásra téríteni Barnát, de amaz, mint aki se nem lát, se nem hall, csak nyomkodta nagy bőszen a színes gombokat, és megszállottan hajtogatta:
– Enyém lesz a bónusz! Mindjárt kiadja! Az nem lehet, hogy most ne adja ki! Érzem, hogy sikerülni fog!
– Voltaképpen miféle bónuszra hajtasz? – tudakolta az Almási fiú, és ez a „szakmai” jellegű érdeklődés már békülékenyebb hozzáállásra talált a kibiceknél is.
– Erre, ni! – mutatott Barna a gép felső részén elhelyezkedő digitális kijelzőre, amelyen negyvenezres összeg villogott vörösen és csábítóan. Egy másik számláló viszont azt mutatta, hogy a játékos számára rendelkezésre álló keretösszeg egyre apad, s bizony, az elvakult fiú minden gombnyomással egyre közelebb jutott az anyagi csődhöz.
Néhány perc múlva viszont váratlan fordulat állt be. Ákos hirtelen azt vette észre, hogy Barna is és a rossz arcú kibicek is izgatottan merednek a játékautomata három hengerére, amelyek mindegyike a Joker szimbólumnál fékeződött le, s ezt a tényt a gép kisvártatva fülsiketítő zenebonával kísérte, a következő gombnyomásra pedig csilingelve hányta ki magából a százforintosok garmadáját. Barna sátáni kacajt hallatott, majd hozzálátott, hogy a sapkájába gyűjtse a pénzérméket.
– Mindenki a vendégem! – rikoltotta büszkén, amikor a pulthoz indult, hogy beváltsa a nyereményét. – Te mit iszol? – tudakolta Ákostól.
– Én csak egy ásványvizet kérek.
– Mi az? Talán beteg vagy? – vihogott gúnyosan „az est hőse”.
– Nem, makkegészséges vagyok, és roppantul szeretném megőrizni eme örvendetes állapotot – felelte Ákos hasonlóan vitriolos modorban.
Később, miután a lelkes nyertes kielégítette a legkülönbözőbb kedélyállapotúak kívánságát is (magyarán: fizetett boldog-boldogtalannak), végre leülhettek egy félreeső asztalhoz társalogni. Az Almási fiúnak nagy kedve támadt hosszasan a barátja lelkére beszélni, és ehhez bizony az elmúlt óra bőséges témával szolgált, ám minderre egyelőre nem kerülhetett sor. Alig pár perce diskurálhattak, amikor belépett a helyiségbe két nagydarab pasas, akiknek Barna láttán széles jókedv ömlött el az ábrázatán.
– Szevasz, Hajdú! – telepedtek le az asztalhoz. – Nahát, micsoda öröm viszontlátni téged!
– Képzeld, már azt hittük, végleg felszívódtál – újságolta a magasabbik. – De, ugye, te nem teszel ilyet, ha tartozásról van szó? – érdeklődött cinikusan.
Ákos az első pillanattól érzékelte, hogy a barátja egyáltalán nem osztozik a hívatlan látogatók túláradó örömében. Így aztán nem lepte meg, amikor azt látta, hogy Barna – némi zavart magyarázkodással kísérve – a pénztárcájába nyúl, és átad a delikvenseknek néhány nagy címletű bankjegyet. A jövevények erre, ha lehet, még joviálisabbak lettek, s széles mosollyal az arcukon hagyták el a helyiséget. Amint becsukódott mögöttük a kocsma ajtaja, Barnának olyan szitokáradat hagyta el az ajkát, amely még ebben a durva környezetben is kifejezetten otrombának hatott. Aztán minden átmenet nélkül sírásra váltott, s panaszosan hüppögte:
– Pedig már kezdtem beleélni magam, hogy végre meglesz a pénzem a karácsonyi ajándékozásra!
Ákos hosszasan csóválta a fejét, aztán csöndesen megjegyezte:
– Barátom, neked halvány fogalmad sincs a karácsony mibenlétéről.