Ákos néhány nappal később, a városban járva összefutott Barnával. Ez a bizonyos összefutás a szó legszorosabb értelmében történt. Ákos éppen egy presszó mellett haladt el, amikor is kitárult az említett szórakozóhely ajtaja, és egy tagbaszakadt fickó válogatott szitkok kíséretében kilódított az utcára egy züllött kinézetű illetőt. Ez az illető a következő pillanatban – engedelmesen alávetve magát a tehetetlenség törvényének – nemes egyszerűséggel letarolta Ákost, s mindketten hanyatt estek a friss hótakaróra.
A tagbaszakadt fickó ekkor átmenetileg felfüggesztette a szitkozódást, s a súlyos átkok helyett inkább sűrű bocsánatkérésekre váltott, amelyeket Ákoshoz címzett, miközben udvariasan felsegítette a földről, és leseperte a havat a kabátjáról. Aztán sietve visszavonult az épületbe, figyelemre sem méltatva a másik pórul járt személyt, akiben az Almási-fiú megdöbbenve ismerte fel Évi bátyját.
– Még szerencse, hogy puhára estünk – vigyorgott Barna a földön kuporogva.
– No igen – motyogta Ákos, miközben felsegítette. – A tulaj szemmel láthatóan nagyobb súlyt fektet arra, hogy a nemkívánatos elemektől megtisztítsa a kocsmáját, mint hogy az intézmény előtti járdaszakasszal tegye ugyanezt.
– Netán rám céloztál, amikor nemkívánatos elemeket emlegettél? – érdeklődött Barna, az oldalát tapogatva.
– Hát ki másra? Vagy talán azt akarod mondani, hogy az a nagydarab pasas csupán ellenállhatatlan humanizmustól vezérelve penderített ki az ajtón, mert jobbnak látta, ha a kocsma füstjének nyelése helyett inkább sportolsz egy kicsit a friss levegőn?
– Ó, a Ferkó jó haverom – próbálta megmagyarázni a kapatos fiú –, csak most egy kicsit megorrolt rám egy bizonyos dolog miatt.
– Megorro-o-olt?… Jóságos ég! El sem merem gondolni, mit fog akkor csinálni, ha komolyan megharagszik rád! – hüledezett Ákos. – Mondd csak, az a bizonyos dolog, ami miatt… hmm… megorrolt rád, nem függ össze a kártyával és a pénzzel?
Barna hirtelen tágra nyitotta véreres szemeit:
– Honnan tudod?… Izé… honnan veszed?
– Hát, hallod, nincs valami jó híred a városban – tért ki a faggatózás elől Ákos, mert nem szerette volna lebuktatni Imrét, akitől az információi származtak. Barna szerencsére hamar túltette magát a megdöbbenésen. Átvette a hatalmat az agyában a részeg emberekre olyannyira jellemző derűlátás és dicsekvés:
– Van ám nekem pénzem, csak most nem adhattam oda Ferkónak – lapogatta a belső zsebét nagy büszkén, aztán titokzatosan megjegyezte: – Más terveim vannak vele. Most elmegyek a Makk Hetesbe, és kiveszem a bónuszt… Tudod mit, cimbora? Tarts velem! Úgysem láttál még akkora bankrobbantást, amilyet a jó öreg Barna bácsi fog művelni! – Azzal karon fogta Ákost, és amaz hiába tiltakozott, ellentmondást nem tűrve, szinte húzni kezdte maga után.
Az Almási fiúnak halvány elképzelése sem volt róla, merre van az a Makk Hetes, és tulajdonképpen mit akar ott művelni a társa, mindenesetre vele tartott, mert úgy vélte: talán nem lesz haszontalan, ha egy józan illető is a társaságában van, amikor esetleg valami esztelenségre akarja ragadtatni magát.
Barna meglehetősen furcsán viselkedett az említett szórakozóhelyhez érve. Kihasználva, hogy időközben besötétedett, beleskelődött a kocsma ablakán, hosszasan szemrevételezte a vendégsereget, s csak ezután merte a kezét a kilincsre tenni. Odabenn aztán már fesztelenül nyargalt a pulthoz, ahol egy nagy halom százforintos érmét váltott, majd odasietett az egyik csillogó játékautomata elé.
– Csak nem akarod ebbe az átkozott nyerőgépbe dobálni a pénzedet? – fakadt ki Ákos, aztán hosszasan kérlelni kezdte az izgatottan szuszogó fiút, hogy inkább üljenek le valamelyik asztalhoz és beszélgessenek.
– No mi az? A húgommal kapcsolatban akarsz faggatózni? – vigyorgott Barna. – Arra ráérünk később is, előbb keresünk egy kis pénzt!
Az Almási fiú megsemmisülten álldogált a játékautomata mellett, s tehetetlenül nézte, amint a százforintosok tucatszám tűnnek el a falánk gép torkában.