Ákos késő estig járta a várost, különösebb cél nélkül. Mindössze annyit határozott el, hogy nem fogja hazavinni a rossz hangulatát a családja körébe. Úgy érezte, most nem lenne ereje magyarázkodni, márpedig abban egészen biztos volt, hogy ha a szülei vagy a testvérei meglátnák búvalbélelt ábrázatát, nyomban az okok iránt faggatóznának.
Magányosan rótta hát az utcákat, szomorú, párás sóhajokat eregetett a levegőbe, s a kedélyállapota úgy hullámzott, akár a szél korbácsolta tenger. Néha elfogta a düh, ami leginkább Rózsa irányában manifesztálódott, aztán, amikor kissé lecsillapodott, elkeseredve bámulta az utcai lámpák bűvkörében kerengő hópelyheket, s arra gondolt, milyen romantikus lenne most Évivel sétálni, békésen, csöndesen a hóesésben.
Késő éjszaka ért haza, s bosszankodva konstatálta, hogy terve nem járt sikerrel: az édesanyja még ébren volt, éppen a konyhában szöszmötölt valamivel. Ákos roppantul furcsállta a dolgot, mert nem volt jellemző, hogy az édesanyja ilyen későre halassza a háztartással kapcsolatos teendőket.
– Az ikrek karácsonyi ajándékait csomagolom. Tudod, nappal eléggé kockázatos lenne az ilyesmi – magyarázta anya, majd hozzátette: – De az az igazság, hogy téged is vártalak. Azt hiszem, hasznos lenne beszélgetnünk egy kicsit.
Ákos hozzáállásában hirtelen óriási fordulat állt be. Nem sejtette, mi rejlik eme szavak mögött; anyai megérzés-e vagy valami más, mindenesetre már nem neheztelt, amiért szándékai ellenére mégiscsak ébren talált valakit, nem érezte úgy, hogy ki akarják fürkészni a titkait, mint valami hátulgombolós kisfiúnak. Erőt vett rajta a vágy, hogy kiöntse a szívét valakinek. Föltette a teafőzőt a tűzhelyre, aztán letelepedett a konyhaasztalhoz az édesanyja mellé, és töviről hegyire elmesélt neki mindent, amit az elmúlt napokban átélt.
– Tudod, anya – fejezte be nagy sokára az elbeszélést –, azért is fáj különösen ez az egész, mert úgy érzem, ezúttal semmivel sem szolgáltam rá, hogy ilyen szigorúan megbüntessen az Isten. És el sem tudom képzelni, mi fájhatna jobban, mint egy érdemtelenül elszenvedett büntetés – tette hozzá színpadiasan.
Almási Károlyné elgondolkodva kavargatta a teáját, majd így szólt:
– Azért ez utóbbival kapcsolatban lenne némi ellenvetésem.
– Hogy érted ezt? – kapta fel a fejét Ákos.
– Rögtön mondom, kisfiam. Nézd, nem vagy te olyan ember, aki ne tudná egy kislány értésére adni, hogy nem viseltet komoly érzésekkel iránta. Mármint ha akarná… De te nem is akartad igazán. Szeretted volna, ha ez a Rózsa minél többet mesél neked arról a lányról, akit szeretsz, és akiről mindent tudni akarsz. Épp ezért, ha nem is ámítottad, mindenesetre egy hátsó szándéktól vezérelve meghagytad abban a hitében, hogy akár még ki is alakulhat köztetek valami… És mindezt csak azért, mert rossz szokásodhoz híven féltékeny lettél egy olyan fiú miatt, akivel kapcsolatban, mint kiderült, teljesen indokolatlan volt ilyesféle érzelmeket táplálni… És ezt az utolsó telefonbeszélgetést sem igazán lehetne más szóval jellemezni, mint a hazugsággal, akárhogy is próbálnánk csűrni-csavarni a dolgot – szögezte le anya.
Ákosnak hosszú percekre volt szüksége, mire felocsúdott a letaglózottságból, amit édesanyja szavai nyomán érzett. Minél tovább töprengett rajta, annál biztosabban tudta: bizony, alaposan át kell értékelnie a saját szerepét a történtek alakulásával kapcsolatban.
– Teljesen igazad van – sóhajtotta nagy sokára. – Úgy látszik, hiába ígértem meg Imrének, mégsem sikerült tanulnom a régi hibáimból. Hazudtam, alakoskodtam, és az az átkozott féltékenység is erőt vett rajtam. És ezáltal tulajdonképpen két lányt is megbántottam, akik erre a legcsekélyebb mértékben sem szolgáltak rá.
– No, azért ne lógasd úgy az orrod – vigasztalta anya. – Inkább arra törekedj, hogy a legközelebbi leckét végre tényleg hibátlanul oldd meg.
– A legközelebbit? – jajdult fel fájdalmasan Ákos. – Ki tudja, lesz-e egyáltalán lehetőségem, hogy megpróbáljam kiköszörülni a csorbát?