Bár Ákos volt az, aki legszívesebben világgá szaladt volna, mégis Évi hagyta el hamarabb a szobát:
– Na, én nem is zavarlak tovább titeket. Gyógyulj meg mihamarabb, kedvesem – emelkedett fel a betegágy széléről, és kifelé menet olyan dermesztő pillantással mérte végig Ákost, hogy a fiúnak nyomban ajkára fagyott a szó.
Amikor visszatért a hangja, odalépett Rózsa betegágyához:
– Miért csináltad ezt velem? – kérdezte szemrehányón, de nem várta meg a választ. Rájött, hogy most nincs ideje tapintatosan bájcsevegni a köhécselő copfossal, és a betegségére sem lehet tekintettel, ha mihamarabb tisztázni akarja a kínos szituációt. Letette hát az ajándékba hozott bonbont a paplanra, aztán sarkon fordult, és Évi után iramodott. Már csak az utcán érte utol a meglehetősen sebesen és zaklatottan lépkedő lányt.
– Várj egy kicsit, hadd magyarázzam meg a dolgot! – kapta el Évi karját, amikor utolérte. – Teljesen félreérted a helyzetet.
– Igazán? – kérdezte a lány vitriolos gúnnyal. – Valóban úgy érzed, hogy meg tudod magyarázni? Nos, akkor elő kell szedned eddigi pszichológiai tanulmányaid legjavát. – Azzal elrántotta a karját, és tovább akart sietni, de aztán meggondolta magát, és a fiú felé fordult:
– Tudod mit? Előbb én hadd mondjak valamit. Régen éreztem magam ilyen megalázottnak, mint az elmúlt fél órában, amikor is épp azt meséltem a barátnőmnek, hogy azt hiszem, rátaláltam egy olyan fiúra, aki szinte mindenben megfelel álmaim lovagjának…, és amikor ő is hasonló hírekkel örvendeztet meg, egy idő után rá kell jönnöm: bár egyelőre egyikünk sem mondott nevet, alighanem egy és ugyanazon személyről beszélünk… De még ezek után sem akartam hinni a megérzésemnek. Kimentem a mosdóba, és felhívtalak. Akkor egy kicsit megnyugodtam. Minden rendben, hisz otthon tanulsz… Erre öt perccel később beállítasz Rózsához egy doboz bonbonnal, amin a következő felirat virít: Mon Cherry…
Ákos a következő néhány percben a lány mellett loholva megpróbálta előadni, hogyan festenek az elmúlt másfél nap történései az ő szemszögéből, végül pedig lihegve rámutatott, hogy a csokoládégyárak nincsenek tekintettel rétegigényekre, így mostanáig elmulasztották piacra dobni a „Bocsáss meg, de teljesen félreértettél engem éjszakai autóstoppolás közben” fantázianevű bonbont. Évit azonban látszólag kevéssé hatották meg az édességmarketing rejtelmei.
– Ez esetben már csupán egyvalami szorul tisztázásra – állt meg végre, hogy mélyen az Almási fiú szemébe nézzen. – Nevezetesen: ha mindez így van, ahogy mondod, akkor mi szükség volt rá, hogy alig negyed órával ezelőtt azt hazudd nekem a telefonban, hogy…
– Pontosan azt a beszélgetést szerettem volna elkerülni, amit most folytatunk – vágott közbe esdeklő hangon Ákos. – Nem akartam fölösleges magyarázkodásba bocsátkozni egy nem létező dologról.
– Úgy látszik, a nem létező dolgokról gyökeresen más nézeteket vallunk – jelentette ki a lány. – Azt hiszem, az egyik barátom roppant találóan jellemzett, amikor azt mondta rólad, hogy kétkulacsos politikát űzöl.
– Ó, csak nem a derék Alfréd volt ez a nagy emberismerő? – kiáltott fel színpadiasan Ákos, és most rajta volt a gúnyolódás sora. – Mindjárt sejtettem, hogy főszerepet játszik ebben a nevetséges szappanoperában!
– Látod, ez itt a baj, Ákos. Számodra ez csupán egy nevetséges szappanopera – jelentette ki Évi, majd egy óvatlan pillanatban felugrott egy menetrend szerint közlekedő autóbuszra, és a következő percben már el is tűnt az Almási fiú szeme elől.
Ákos úgy érezte, az egész szerelmi élete évek óta másból sem áll, mint hogy drámai hangon ecsetelje különböző lányok előtt makulátlan szándékait, mire a delikvensek úgy vetnek véget a vitának, hogy felugranak az épp arra járó tömegközlekedési eszközre, és faképnél hagyják őt. E percben tanyasi fiú szeretett volna lenni, mert úgy értékelte, hogy a szekerek és biciklik kihívásaival még csak-csak képes lenne megbirkózni, a géperejű járművek huzamosabb követése azonban megoldhatatlan feladat elé állítja.