– Nem nevetnél, ha te is elszenvedted volna azt az Alfréd nevű díszpintyet, akivel egy fél éjszaka együtt kellett utaznom! – jegyezte meg keserűen Ákos, majd hozzátette: – A másik oldalamon meg Barna ült, akiről csak utólag tudtam meg, hogy az Évi bátyja. Tényleg, te nem ismered véletlenül azt a jómadarat?
– Egyetlen egyszer találkoztam vele. Bár… – legyintett Imre –, az is bőven elég volt. Egy lump alak, aki a szülein élősködik. Kihasználja, hogy az apja mindenáron diplomás embert akar faragni belőle. No persze, úgy meglehetősen nehéz a dolog, ha valaki olyan lusta és buta, mint ez a Barna. Már vagy négy éve hiába adja be a jelentkezését az ország legkülönbözőbb egyetemeire, a felvételiken rendre elbukik. Szerintem már ő maga sem akarja, hogy felvegyék. Minden nyáron sajnálkozik egy sort az apja előtt, aztán örül, hogy nyert egy újabb évet.
– Hogy érted azt, hogy nyer egy évet? Nem inkább veszít?
– Ha valóban tanulni akarna, akkor veszítene. De az a srác nem akar sem tanulni, sem dolgozni. Folyton a szüleit pumpolja.
– Én ezt nem értem – csóválta a fejét Ákos. – Hát miért nem zavarják el dolgozni?
– Néha-néha beáll valahova, de mindenhol épp csak annyi időt tölt el, amennyi a következő munkanélküli segélyre feljogosítja. Azzal eteti az apját, hogy munka mellett nem tud megfelelően felkészülni a felvételire.
– Miért, így talán fel tud?
– Ne nekem mondd, öregem… Az édesapja helyében én már rég szíjat hasítottam volna a hátából. Főleg akkor, ha a tudomásomra jutna, hogy miket művel azzal a pénzzel, amit adok neki.
– Nocsak! Miket művel? – érdeklődött az Almási fiú.
– Iszik, kártyázik… – kezdte sorolni Imre, de ebben a pillanatban megcsörrent Ákos telefonja, s Imre a következő percekben konstatálta, hogy barátja olyan beszélgetést folytat valakivel, amely során egyre kisimultabbá válik az arca.
– Minden rendben – újságolta később Ákos. – Évi volt az. Rózsa nemrég felhívta, és elmesélte neki a történteket. Nem neheztel rám, sőt! Azt mondta, úgy viselkedtem, ahogy egy valamirevaló férfinak viselkednie kell hasonló helyzetben.
Imre csodálkozva ingatta a fejét:
– És ebben mi a meglepő számodra? Minden jóérzésű lány hasonlóképpen vélekedne! Ugye, hogy kár volt úgy izgulni? – veregette mag barátja vállát. – Most menj haza. Úgy látom, rád fér egy kiadós alvás.
Másnap az Almási fiút olyasvalaki kereste telefonon, aki még soha: Rózsa.
– Szia! Elkértem Évitől a számodat. Ugye, nem baj? – kérdezte meglehetősen nazális hangon.
– Nem – felelte Ákos kissé bizonytalanul. – Hallom, alaposan megfáztál. Most is az ágyat nyomod?
Elbeszélgettek egy pár percig, aztán Ákos megígérte a lánynak, hogy meglátogatja, mégpedig azonnal. Rózsa ezt nagy örömmel fogadta, mert nem tudta, hogy Ákosnak épp az a célja ezzel a látogatással, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Úgy vélte, jobb minél előbb a copfos lány értésére adni, hogy mi a helyzet, mert lehet, hogy Évi már nem sokáig lesz ilyen megértő a „véletlen egybeesés” fogalmát illetően.
Ákos már úton volt, amikor újból megcsörrent a telefonja. Ezúttal Évi kereste, s az iránt érdeklődött tőle, hogy mit csinál éppen.
– Itthon tanulok – vágta rá Ákos, rossz érzéssel a szívében, de úgy érezte, ez nem az a perc, amikor bármit is meg tudna magyarázni. A rövid beszélgetés után, ha lehet, még inkább indokoltnak érezte, hogy látogatást tegyen Rózsánál. Évi eléggé furcsán beszélt a telefonban, s Ákosnak egy pillanatra az volt a benyomása, hogy a lány sejt valamit.
A csöngetésre egy kövérkés asszony nyitott ajtót.
– Á, szóval maga az a hős lovag, aki hazakísérte a lányomat! – áradozott, miután Ákos bemutatkozott. – Na jöjjön, megmutatom, merre fekszik a kis beteg.
Azzal bevezette a vendéget az egyik szobába.
Ákos belépett az ajtón, aztán megkövülten álldogált egy darabig, pedig legszívesebben világgá futott volna. Rózsa ágyának szélén ugyanis ott ült Évi.