A cím nagyon szerény. Nem azért, mert a vizigótok vannak elöl, én meg hátul. Hanem azért, mert sokkal megalapozottabb lett volna például egy „Akkora hülye vagyok, mint ide Taktaharkány” jellegű cím.
Nemrég láttam egy történelmi témájú filmet, és ennek során ráébredtem, hogy egész életemben tévedésben éltem a vizigótokkal kapcsolatban. Ugyanis azt hittem… (jaj, de nehéz ezt bevallani…) szóval, én úgy tudtam eddig, hogy vannak a rendes gótok, meg a vízigótok.
Érted. A szárazföldi gótok, meg a VÍZI gótok.
Igazából soha nem gondolkodtam el komolyabban ezen a felosztáson, de ha mégis átvillant az agyamon, akkor egy pillanatra megvontam a vállamat, miszerint ezek nyilván azért vízigótok, mert szeretnek csónakázni, tutajozni meg pecázni, esetleg raftingolni, meg más ilyenek, míg a hagyományos gótoknak biztos víziszonyuk van. Nem mernek átkelni folyókon, még alacsony vízállásnál sem, utálják a horgászatot, és szédülnek csónakázás közben, a raftingolásról nem is beszélve.
Szóval, évtizedeken keresztül úgy éltek a fejemben ezek a derék hajdani emberek, mint afféle hajós népség, vagy legalábbis csónakos, dereglyés, tutajos, kajakkenus figurák. De minimum gondolára gondoltam, ha eszembe jutottak. Másképp mi a búbánatér’ lennének vízigótok, nem igaz? Biztos nem azért, mert a hagyományos gótok egytől egyig alkeszek voltak, ezek meg a vizet vedelték naphosszat, absztinens meggyőződéssel az arcukon. Na nem, ilyesmi fel sem merült bennem. (Felmerülni. Hahaha! Nagyon jó! Igazi vízigót fordulat!)
És akkor eljött az a nap, amikor szégyenkezve bújtam a paplanom alá. Nekem, akinek mindig is a nyelv volt a munkaeszközöm, ennyi évtizeden keresztül nem tűnt fel, hogy nem VÍZIgótok, hanem VIZIgótok. Ennél nincs földbe döngölőbb érzés.
Először persze el sem akartam hinni. De aztán kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy amire a kisfilm kapcsán rájöttem, az maga a szörnyű rögvalóság.
Ember, hát a vizigót az nem vízigót! A vizigót egy népnév, akárcsak a hun, a kun, a pun vagy a viking! A vizigót szó éppúgy nem jelent semmit magyarul, mint mondjuk a pikimót, a gyiwihót vagy a mityizót! Te szerencsétlen marha!
Egyébként az alapjárati hülyeségemre pont most emelek még egy szintet. Hiszen megtehettem volna, hogy mélyen hallgatok a felismerésemről. A kutya sem tudta volna meg soha, hogy vízigótoknak hittem a vizigótokat. Magammal vihettem volna a sírba a szégyenemet, azon egyszerű oknál fogva, hogy az eddigi életem során nem buktam le senki előtt. Valahogy sosem kerültek szóba a vizigótok, amikor a haverjaimmal kirándultunk, zenekart alapítottunk, vagy csak egyszerűen sört vedeltünk egy füstös kiskocsma mélyén. (És nem vizet.)
Nem kérdeztek rá a témára az érettségin, a gépjármű-vezetői vizsgán és a postaforgalmi szaktanfolyam végeztével. Nem firtatta a dolgot az anyakönyvvezető a házasságkötésem alkalmával, nem tett fel keresztkérdést a gótokkal kapcsolatban a vámos, amikor a határra érkeztem, mint önkéntes gázolaj-importőr, és nem forszírozta a témát az APEH, majd a NAV sem az évi rendes adóbevallásaim alkalmából.
Leélhettem volna az egész életemet úgy, hogy erről senki sem értesül. Még a végén sem. Nem fogalmazta volna bele a tisztelendő atya a gyászbeszédbe, miszerint „évtizedeken át hűséges szerzőként küldte el minden héten az írásait a keresztény családok hetilapjának, és bár igaz, hogy a vizigótokhoz semmit sem értett, de azért emlékezzünk jó szívvel a mi Urunknak eme gyarló és megtévedt, nagyon hülye báránykájára”.
Még most is megtehetném, hogy lemegyek a henteshez akciós sertéscombot venni, és közben mindvégig úgy tehetnék, mint aki nem is hitte vízigótoknak a vizigótokat. Az utcán lépdelve éppúgy, mint az üzletben sorban állva, és várakozva az állatnak a kívánatos izomzatára.
De nem. Én annyira nárcisztikus lény vagyok, hogy mindegy nekem, szeretnek-e vagy kiröhögnek, csak foglalkozzanak velem.