Máson gondolkodom már, nem az Osmosison

Tudjátok, nagyon rossz ám magamnak írni. Ha egyszer összefuttok valami himpellérrel, aki írónak mondja magát, és elkezdi ezerrel tolni, hogy ő az íróasztalfióknak ír, mert olyan menő, hogy a jelenkor meg sem értheti, hát minimum fizettessétek ki vele a számlát, aztán szaladjatok el az ellenkező irányba.

Nincsen ilyen.

Gondoljátok, hogy én például azért kezdtem el írni az Osmosist, hogy még akik olvassák, azok is ilyen távolságtartóak legyenek vele? Ennyire szégyelljék? Ennyire ne vállalják fel? Vagy ennyire ne értsék meg, hogy ez nélkülük nem tud működni?

Nem, és nem, és nem értem. De szerencsére már nem is gondolkodom rajta. Amikor nemrég odaértem a történetben (ezt még nem olvashattátok), hogy Szubotáj és Attila visszamennek a pusztai népek közé, akkor elgondolkodtam. Muszáj nekem ennyire erőltetnem ezt az Osmosist? Muszáj nekem ennyire odatennem magam, amikor az olvasóim pont leszarják, hogy lesz-e folytatás? Mi lenne, ha egy másik régi projektemre helyezném a hangsúlyt, az Osmosist meg pont ugyanúgy leszarnám, mint az olvasóim?

Hát van nekem egy ugyanolyan pusztai népes, ősmagyaros projektem, amit pont az Osmosis miatt hagytam félbe négy évvel ezelőtt. Mi lenne, ha arra helyezném a hangsúlyt? Mi lenne, ha azt kezdeném el orrba-szájba fejleszteni, és a nap 16 órájában azzal kezdenék el foglakozni, nem az Osmosissal?

Vajon ott is ez lenne a helyzet? Basznának hozzászólni, vagy akár egy csillagocskával értékelni a fejezeteket? Azt is leszarnák? Ott sem fognák fel, hogy csakis együtt működhet ez a dolog? Én írok, te meg hozzáteszed, amit egy olvasó hozzátehet? Megoszt, csillagoz, véleményez, hozzászól, ismerőseinek linket küld, anyámpicsája?

És elkezdett nekem tetszeni ez a dolog. Az új projekt. Abba fektetem inkább az energiáimat. Mert abban még látok lehetőséget.

Na nem, az Osmosist nem hagyom abba soha. Amibe már ennyi energiát belefektettél, jóbarát, azt nem engeded el végleg. De azért gondold már végig, hogy amikor ennyire nulla visszajelzés érkezik! Amikor úgy érzed, hogy magadnak írod! Három év után csak megunod, nem?

Amikor nézegeted azt, hogy például aki a listán előtted áll a Google Play Books-on, és már több mint 700 (mondom: hétszáz!) csillagozást kapott a könyve, akkor te minden egyes alkalommal, amikor odakattintasz, azon imádkozol, hogy úúúúúristen, csak végre lépne tovább 23-ról!

Amikor felmész a Moly pont hura, és magadban azt hajtogatod, hogy érje már el azt a kurva negyvenet… és nem! …soha nem éri el a negyvenet, mindig csak 39, és az utolsó csillagozás hónapok óta az, hogy valaki két és fél csillagot adott a könyvedre.

Amikor megnyitod a saját honlapodat, és várod, hogy valamelyik fejezet alatt talán már elindult egy beszélgetés, és találgatják, hogy mi lesz, vagy egyáltalán kialakul egy olyan beszélgetés, ami a kibaszott regényeddel kapcsolatos, de nem, soha nem alakul ki olyan beszélgetés, nyilván írnod kéne még nyócvanezer szájbavert fejezetet, vagy ki tudja, hogy mire lenne itt szükség. Az, hogy három éven át ezzel keltél, ezzel feküdtél, a lőtéri kutyát se érdekli, le vagy szarva.

Máson gondolkodom.

Az, hogy nektek nem kell az Osmosis, már teljesen nyilvánvaló előttem.