Ülök a kórházi ágya mellett, a halálra vált arcát nézve, a kezét fogva, és próbálok semmire sem gondolni. De tényleg semmire. Erőszakosan hessegetem el magamtól az emlékeket, mert tudom, hogyha most bármelyiket is hagyom előtolakodni, akkor biztosan befektetnek mellé az intenzív osztályra, olyan sírógörcsöt kapok.
Száraz a keze. Már nem is vagyok biztos benne, hogy ez egy kéz. Egy embernek a keze. A nagyapám keze. Annyira kérges, törődött, kiszikkadt, az emberi létezésen túli kéz, hogy megborzongok a gondolattól is, miszerint én itt most a túlvilággal, a felfoghatatlannal parolázok, a semmiből érkezésnek és a semmibe távozásnak adok kezet.
Nézem az arcát. Néha nagyot szusszan. Nagyjából innen tudhatom, hogy még él, még itt van ezen a világon. De lehet, hogy már odaátról tekintget vissza. Bújócskázik. Ahogy gyerekkoromban is tette. És azt mennyire imádtam!
Már talán tízéves is lehettem, de még mindig elvarázsolt, hogy minden egyes bújócska alkalmával tudott újat kitalálni. Mindig meg tudott lepni. Sokszor a hátam mögül került elő, és ettől én mindig összerezzentem, és fogalmam sem volt, hogyan keveredett oda.
Most felhorkan, levegő után kapkod. Egy egészen kicsinykét rá is szorít a kezemre a pergamenszerű ujjaival. Tehát még él, és itt van.
– Nagyapa – próbálkozom halkan és szelíden. – Nagyapa! – már kicsit hangosabban.
Annyira szeretnék még utoljára beszélni vele! Vagy nem is beszélni, csak legalább valami pajkos összekacsintás lenne, hogy itt vagyok, melletted vagyok, szeretlek, és tudom, hogy te is mindig szerettél, már kisfiú korom óta! Csak egy jelet kérek, hogy tudod, itt vagyok melletted!
Hosszan kifújja a levegőt. Nézem a mellkasát, szinte szuggerálom, hogy legyen belélegzés is… emelkedés is!… de nincs. És már szorítást sem érzek, a pergamenszerű kéz lehanyatlik.
– Aki bújt, aki nem, megyek… – próbálkozom sután motyogva, értelmetlenül, szánnivalóan, a könnyeimbe fulladva.
Hát akkor most, életünkben először én nyertem – fut át az agyamon a megveszekedett, szégyellnivaló, de letagadhatatlan gondolat. Nem tehetek róla. Az ember nem tehet arról, hogy miféle gondolatok tolakodnak az elméjébe.
Lehajolok, megcsókolom a kezét. A szám tele lesz szárazsággal, a gondolataim tele lesznek szárazsággal, az imént még könnyben úszó szemeim tele lesznek szárazsággal.
Felállok a székről. Nézem felülről ezt a hajdan daliás testet. Ezt a kivételes és nagyszerű embert. Nézem ezt a sok csodás gyerekkori élményt, ezt a számtalan felejthetetlen tanítást, az életleckéket, az utánozhatatlan példamutatást, az eszményt, a hőskort, és egyszer csak halkan kibuggyan a számon:
– Tudom, hogy hova bújtál. És egyszer meg foglak találni.
