Az Universitas csapata igencsak szerencsés sorsolást tudhatott magáénak. A vilniusi egyetem gárdája ellen vívták az első mérkőzésüket, s a litvánok mindössze az első negyed óra végéig tudtak egyenrangú ellenfélként játszani. Aztán egy finn együttes következett. A debreceni lányok ezt az akadályt is könnyedén vették, nyolc góllal bizonyultak jobbnak az „északi rokonoknál”. Évi mindkét összecsapáson kitett magáért. Teljesen felszabadultan játszott, mert Ákosnak sikerült a felelősséget levenni a válláról.
– Ha valami elsőre nem úgy sül el, mint szeretnéd, egy percig se aggódj – mondogatta neki. – Elvégre te most tulajdonképpen egy csereember vagy, akit az utolsó pillanatban tettek be a keretbe.
A Potsdami Egyetem csapata elleni mérkőzésen azonban már kiütközött, hogy Évinek bizony ezen a tavaszon nem úgy sikerült az erőnléti felkészülés, ahogy az elvárható lett volna. Bár az edző többnyire csak támadásoknál küldte harcba, védekező feladatot nem adott neki, a Hajdú-lány a második félidőben már több időt töltött a kispadon, mint a pályán.
Izgalmas végjátékot követően az Universitas kétgólos győzelmet aratott, s a lányok most már – három nyert mérkőzéssel a hátuk mögött – számolgatni kezdtek. A torna másik ágán a dánok váratlanul vereséget szenvedtek a lengyelektől, s így abban a csoportban a franciák ugrottak az élre. A debreceniek számára még hátra volt a Salzburgi Egyetem elleni összecsapás. A lányok tudták, hogy ha megverik az osztrákokat, akkor csoportelsőként a favoritnak számító dánokkal kerülnek szembe, míg ha kikapnak, akkor a gyengébbnek tartott franciák ellen játsszák az elődöntőt. Épp erről cseverésztek a szállásukat képező kollégium ebédlőjében, amikor Kristóf és Ákos bukkant fel a körükben.
– Megengeditek, hogy helyet foglaljunk köztetek? – kérdezte az Almási fiú.
Az edző már nem volt ilyen udvarias, mert ő elcsípte a beszélgetés utolsó mondatait:
– Csak nem azt tárgyaljátok, hogy mi lesz velünk, ha kikapunk az osztrákoktól? – kérdezte szemrehányóan.
– Ezt az eshetőséget is figyelembe kell venni – felelte sejtelmesen mosolyogva Szakács Jutka, a csapatkapitány. – Felteszem, a tartalékokat küldöd majd pályára. Náluk bizony becsúszhat egy vereség, ami nem is lenne nagy szégyen.
– Nem hiszek a fülemnek! – kiáltott fel megütközve Kristóf. – Szóval ti most egész komolyan azon spendíroztok, hogy ha netán vereséget szenvednénk a Salzburgi Egyetem csapatától, akkor…?
Nem sikerült befejeznie a mondatot. Vagy tán nem is akarta. Mindenesetre a csapatkapitány sietve közbevágott:
– Nézd, mi azért jöttünk ide, hogy elhódítsuk a kupát. Tudod jól, hogy mire fordítanánk az első helyezéssel járó pénzdíjat. Ha taktikáznunk kell ahhoz, hogy dicsőséget szerezzünk a városunknak, és hozzájárulhassunk az egyetemi könyvtár felújításához, miért ne tennénk meg? Nem látom be, mi rossz van ebben. Minden más edző pihentetné a legjobbjait a helyedben. Mellesleg az sem árt, ha a tartalékoknak is több lehetőség jut, hogy minél inkább játékba lendüljenek. És ha kikapnak? Hát, istenem…
Az edző arca egyre csak vörösödött. Látszott rajta, hogy nehezen tudja türtőztetni magát, de aztán fújtatott egy nagyot, és csöndesen megkérdezte:
– Éppen Isten nevét veszed a szádra, miközben ezt a becstelen elképzelést fejtegeted? Hát nem szólal meg a lelkiismereted?
– Már miért lenne ez becstelen elképzelés? – replikázott Szakács Jutka. – Ez a fajta taktikázás ma már része a sportnak. És azt egy dilettáns is tudja, hogy a franciák ellen jóval nagyobb esélyünk van győzni, mint a dánok ellen. Márpedig az a lényeg, hogy minél biztosabban jussunk a döntőbe, nem igaz?
– Nem. Nem igaz – felelte Kristóf, aztán maga elé meredve így szólt: – Ha elveszítesz egy mérkőzést, egy bajnokságot, egy kupát, azt könnyen jóváteheted. Mindig jönnek újabb összecsapások, tornák, ahol bizonyíthatsz. Ha a sportemberi becsületedet veszíted el, az egy életre szól. Soha többé nem tudod visszaszerezni.
