Kínos csönd telepedett az asztaltársaságra. Szakács Jutka ráébredt, hogy egyedül maradt a véleményével. Azok a csapattagok, akik ez idáig jobbára a kispadot koptatták, sértett, néhol haragos arckifejezést öltöttek. Hiszen voltaképpen az imént nem kisebb súlyú állítás hangzott el, mint az, hogy ha ők kerülnek a kezdőcsapatba az osztrákok ellen, akkor az Universitas biztos vereségre ítéltetett. De a többiek is kínosan feszengtek a székükön.
Végül megint csak az edző ragadta magához a szót:
– Szeretném, ha jól az eszébe vésné mindenki: az én csapatomban nincsenek első- vagy másodrendű játékosok. Senki sem tehet különbséget a csapatom tagjai között aszerint, hogy szőkék-e vagy barnák, alacsonyak vagy magasak, a határon túl születtek vagy az anyaországban, hogy csak a legutóbbi nagy beszélgetésünkre utaljak. Itt kapusok, szélsők, átlövők és irányítók játszanak, és slussz! A kezdőcsapat összeállítása az én felelősségem. Akiket a pályára küldök, azok képviselik a Debreceni Universitast, függetlenül attól, hogy ki hova helyezi őket a saját képzeletbeli ranglétráján.
Ákos lázasan gondolkodott, mi módon lehetne kikeveredni ebből a helyzetből. Merthogy csapda volt ez a javából. Ha az edző úgy dönt, hogy a legjobbakat küldi pályára az osztrákok ellen, akkor a tartalékok joggal érzik majd mellőzöttnek magukat. Ha viszont a Szakács Jutka által felvázolt metódust követi, akkor óhatatlanul csorbát szenved a tekintélye, és valóban olyan látszat keletkezik, mintha a csapat szánt szándékkal törekedne a vereségre, hogy ezáltal a könnyebbik ágon folytathassa a küzdelmet. Mi lehet ezek után a jó megoldás? – morfondírozott az Almási fiú.
Közben a lányok egyre hangosabban zúgolódtak, s most már leplezetlen rosszallással fordultak Szakács Jutka felé:
– Te tényleg azt hiszed, hogy velünk nem lenne képes győzni a gárda? – tudakolta többek nevében Noémi, aki ez idáig mindössze negyedórányi játéklehetőséget kapott a torna során.
– Vagy ami még rosszabb: hogy mi nem is akarnánk nyerni, hanem eleve feltartott kézzel mennénk csatába? – tette hozzá Icu, a cserekapus.
Szerencsére, mielőtt elfajulhatott volna a helyzet, Ákosnak mentőötlete támadt:
– Ugyan, ne bomoljatok már, lányok! Hát nem veszitek észre, hogy mire megy ki ez az egész? Jutka csak fel akarta tüzelni bennetek a bizonyítási vágyat!
Egy pillanatra megint csend ült az asztaltársaságra, s bizony a döbbenet jottányival sem volt kisebb, mint pár perccel korábban.
– Csakugyan? – kérdezte elkerekedő szemmel Icu.
– Hát persze! – bólogatott hevesen Ákos, Szakács Jutka hálás pillantásától kísérve. – Komolyan mondom, szégyellem, hogy én vagyok a csapatpszichológus, amikor itt ül a körünkben egy őstehetség. Egyetlen rövid monológgal csúcsra járatta a harci kedveteket.
– Az biztos! – csapkodta a térdeit harciasan Noémi. – Én máris úgy fellelkesültem, ha most dobnék egy kapufát, igencsak asztalost kéne hívni a szerencsétlen tákolmányhoz!
Hosszú percek óta először ült ki mosoly a lányok arcára. A hangulat megenyhült, s most már arról folyt a vita, hogy vajon ki hány gólt fog berámolni a salzburgiak hálójába.
Később, amikor Kristóf és Ákos magukra maradtak, az edző elismerően mérte végig a csapatpszichológust:
– No hallod, te aztán nem mindennapi jelenség vagy. Fogalmad sincs, mekkora szolgálatot tettél a gárdának – sóhajtotta megkönnyebbülve. – Nem sok hiányzott hozzá, hogy morálisan atomjaira hulljon szét a társaság… És persze az én helyzetemet is megmentetted – mondta, aztán elgondolkodott: – Vagy mégsem? Hát most mondd meg, kiket jelöljek a kezdőcsapatba a sok harcias amazon közül? – tette fel a kérdést, s közben végre az ő szája sarkában is megjelent egy félmosoly.