Kristóf végül úgy döntött, hogy a standard játékosokkal kezdi a mérkőzést. Az összecsapás meglepően jól indult. A debreceniek öt góllal elhúztak, és ezt az előnyüket sikerült megtartaniuk a félidő derekáig. Ekkor azonban erőre kaptak az osztrákok, és lépésről lépésre ledolgozták a hátrányukat, sőt, a játékrész vége felé már a kezdeményezést is magukhoz ragadták.
Természetesen a Salzburgi Egyetem csapatának tagjai is tisztában voltak azzal, hogy a Debreceni Universitas egy esetleges vereség nyomán a könnyebb ágon folytathatja a küzdelmet, és ez a bennfentesség meg is látszott az arcukon. Az osztrák lányok minden mozdulata azt sugározta: mi itt most győzelemre vagyunk ítélve, ti meg majd statisztáltok ehhez az aktushoz.
Csakhogy Nagy Kristóf, a debreceniek edzője nem adta ilyen olcsón a bőrét. A második félidő elejétől kezdve egyre többet cserélt, és dacára a többgólos hátránynak, végül már szinte csak a tartalékokat küldte pályára. Noémi és társai persze kitettek magukért. Be akarták bizonyítani, hogy teljes értékű tagjai a csapatnak, és óriási elszántsággal küzdve, fokról fokra ledolgozták a hátrányt, olyannyira, hogy az összecsapás utolsó perceiben már fej fej mellett haladt a két együttes, ami a gólgyártást illeti.
A salzburgiak megzavarodtak. Nem tudták mire vélni a debreceni lányok eltökéltségét, és egyre-másra vétették a legsúlyosabb hibákat, amik még az ifjúsági korosztály szintjén is megbosszulták volna magukat. Ebben a szituációban, ha egy csapat – szakszóval élve – ennyire leül, nos, azt a gárdát nagyon nehéz ebből az állapotából kizökkenteni, fellelkesíteni. Így aztán a dolog úgy állt, hogy a salzburgiak legjobb játékosai tompán, értetlenül figyelték, amíg az Universitas tartalékjai szinte brillíroztak, s fokról fokra dolgozták le a már biztosnak látszó hátrányt.
Az utolsó perc kezdetén 29:29 volt az állás. A debrecenieknél volt a labda, s megfontolt passzolgatással vezették fel a támadást. Jól tudták, hogy ha sikerül gólt dobniuk, akkor már senki sem veheti ki a kezükből a győzelmet. Az osztrákok sok apró szabálytalansággal szakították meg a játékot, s ez végül eredményre is vezetett, mert a dolognak időn túli szabaddobás lett a vége. Béres Anita vette kézbe a labdát, s kipillantott a kispadra. Sokszor gyakorolták ezt a helyzetet edzésen, de persze mégiscsak más, amikor egy mérkőzés sorsát eldöntő lövéshez készül neki az ember.
Nos, Anita jelesre vizsgázott, ami az idegi megpróbáltatást illeti. Az ezerszer begyakorolt figurát sikerre vitte, s a gólja nyomán a Debreceni Universitas győztesként hagyhatta el a küzdőteret.
A csapat tagjai berohantak a pályára, s gratulációkkal halmozták el a győztes gól szerzőjét. Úgy ünnepeltek, mintha előzőleg senki fejében sem fordult volna meg, hogy ezt a mérkőzést akár el is lehetne veszíteni.
Később, amikor Kristóf és Ákos az edző szobájában tanácskozott, halk kopogtatás hallatszott az ajtón. Kisvártatva Szakács Jutka lépett a helyiségbe:
– Azért jöttem, hogy lemondjak a csapatkapitányi tisztemről – mondta, és szokatlan komolyság, sőt, komorság tükröződött az arcán. – Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy miért jutottam erre az elhatározásra. Végiggondoltam az elmúlt nap eseményeit, és úgy értékeltem: méltatlan vagyok erre a szerepre, így hát leveszem a karszalagot. Tudom, hogy ez a tettem nem túl szerencsés épp egy torna célegyenesében, de nem tehetek mást, mint amit a lelkiismeretem diktál.
Az edző átvette a jelképpé nemesült karszalagot, majd így szólt:
– Nem szoktam számon tartani a játékosaim vallását, de azt tudom, Jutka, hogy te katolikus vagy – mondta, aztán jelentős hatásszünetet tartva folytatta: – Mi, katolikusok arról ismerszünk meg, hogy még a gyónás előtt megkísérlünk számot vetni a tetteinkkel, és megpróbáljuk önállóan mérlegre tenni a cselekedeteinket. Helyesen döntöttünk vagy nem? Vétettünk az isteni parancs ellen vagy nem?… Nos, minket, katolikusokat sokszor vádolnak azzal, hogy mindenféle lelki gyötrelem nélkül követjük el a vétkeinket, mondván: Isten úgyis megbocsát majd.