Brútusz
Brútusz, a jó öreg házőrző már szinte nyolcadik családtagnak számított Almásiéknál, ami magától értetődő volt, hiszen idestova tizenkettedik éve szolgált becsülettel a háznál. Nem csoda hát, hogy a gyerekek és a szülők egyaránt aggodalommal tapasztalták, hogy a derék négylábú az utóbbi időben egyre levertebbnek, búskomorabbnak mutatkozott. Már nem igazán csábította a játék, ha a lurkók délutánonként labdázni vagy kergetőzni akartak vele, többnyire a háza előtt gubbasztott, s legfeljebb egy-egy jobb falattal lehetett a kedvére tenni.
Már ez is éppen eléggé elkeserítette az Almási család tagjait, sajnos azonban hétvégére még súlyosabbra fordult Brútusz állapota. Bár még nem volt különösebben meleg az időjárás, a kutya mégis egyfolytában lihegett, nyáladzott, és szinte patakzott a könny a szeméből. Apa már korábban arra készült, hogy hétfőn mindenképpen orvoshoz viszi a kis kedvencüket, a tünetek láttán azonban úgy döntött, nincs helye a késlekedésnek. Vasárnap reggel kocsiba rakta a derék négylábút, és a család féltő pillantásaitól kísérve elindult vele az állatorvosi ügyeletre.
– Ne aggódjatok, gyerekek, nem lesz semmi baj – mondta biztatóan Anya az ikreknek. – A doktor bácsi biztosan tud adni valami hatásos gyógyszert.
A legkisebbek azonban csöppet sem látszottak nyugodtnak, különösen Hugi volt az, aki sírásra görbülő szájjal várta a fejleményeket. Csöpp kis szívére hatalmas lelkiismeret-furdalás nehezedett, mert eszébe jutott, hogy néhány nappal ezelőtt igencsak irigyen viselkedett Brútusszal. Akárhogy is pitizett, ágaskodott mellette az öreg házőrző, nem adott neki az ebédről maradt töltött húsból, sőt, ahogy most visszaidézte magában, meglehetősen ridegen adta a finom falatokra áhítozó kutyus tudtára, hogy hiába könyörög.
Ezért talán Hugi várta a legtürelmetlenebbül, vajon milyen hírrel tér haza Apa az állatkórházból. Amikor a családfő megérkezett, és óvatosan kiemelte Brútuszt a hátsó ülésről, még mindannyian bizakodóak voltak, ám ez csupán néhány pillanatig tartott. A mozdulatlan test látványa és Apa arckifejezése szavak nélkül is elárulta a rossz hírt: sajnos Brútuszt már nem lehetett megmenteni.
A kert végében temették el a család kedvencének földi maradványait, s az Ákos által sebtében ácsolt fejfával jelölték meg a hantot.
Hugi vigasztalhatatlan volt. Egész nap nem találta a helyét, minduntalan fel-feltört belőle a zokogás, csak azután nyugodott meg kissé, amikor átment a nővére szobájába, hogy egy fontos dolgot megtudakoljon tőle:
– Mondd csak, Dóri, a kutyáknak is van mennyországuk?
– Hát persze, hogy van – simogatta meg a nagylány kishúga fejét. – A mi derék Brútuszunk már biztosan ott is lakik.
– És mit szoktak ott csinálni?
– Ó, az a legcsodálatosabb hely, amit csak egy kutya el tud képzelni! Először is nincs benne kerítés, meg lánc meg póráz, minden kutya arra szaladgál, amerre csak akar. Nincsenek sintérek, akik összefogdosnák őket, nincsenek rossz gyerekek, akik megdobálnák őket kaviccsal, vagy bármi egyéb módon bosszantanák őket. De a legmesésebb az, hogy a mi jó öreg Brútuszunk akárhol is kezd el kaparni a kutyusok mennyországában, mindenhol finom velős csontokat talál.
A kislánynak nővére szavai nyomán eszébe jutott, amit egyszer, régebben az édesapja mesélt az egyik vasárnapi ebéd alkalmával arról az időről, amikor újságíróvá lett. Sajnos a nagypapa már nem érhette meg azt a napot, amikor az unokája első cikke megjelent, ezért Apa kivitte a temetőbe a szóban forgó újság egy példányát, és odatűzte az egyik virágcsokor mellé, s ez a gesztus enyhítette valamelyest a fájdalmát.
Hugi ezt a példát követve kisietett a konyhába, magához vett egy, az ebédről maradt főtt csirkecombot, és hátrament vele a kert végébe. Brútusz sírjánál megállt, körbepillantott, vajon nem lesi-e ki valaki az ő nagy titkát. Amikor meggyőződött róla, hogy egyedül van, leguggolt, és elásta a néhai derék házőrző kedvenc csemegéjét. Elmormolt közben egy imát, majd felállt, és kicsit szipogva így szólt:
– Bocsáss meg, kedves kiskutyám, amiért olyan komiszul viselkedtem veled. Ígérem, nem leszek irigy soha többé.