Andrea (17/8. rész)
Ákos a lehető legvidámabb hangulatban indult haza az egyetemről. Úgy találta, életének kerek húsz éve alatt még soha nem ért meg ilyen csodálatos májust. A parkban színpompásabban virultak a tulipánok és a pünkösdi rózsák, mint valaha, és az élősövény ágai között bujkáló madarak is, mintha szebben trilláztak volna, mint addig bármikor. Ugyan két saroknyira a házuktól utolérte egy hirtelen jött zápor, de ez sem tudta a kedvét szegni. Megállt, mosolyogva az égre pillantott, aztán behunyta a szemét, és megfürdette az arcát az égi áldásban. Az esőt is csodálatosnak találta, legfőképpen azért, mert nem járt dörgéssel és villámlással.
Ám korainak bizonyult az öröme. Megkapta a villámcsapást is, már odabent a házban, mégpedig az Egyetemi Élet szerkesztőségétől érkezett levél formájában. Ebben szenvtelen egyszerűséggel közölték vele, hogy nem tartanak igényt a riportjára.
Egy pillanat alatt szembesülnie kellett mindazzal, amit addig lelke legmélyére temetett. A bűntudat és az önvád, amit eddig minden alkalommal elhessegetett magától, most elemi erővel tört a felszínre. A színjátéknak vége, be kell vallania Andreának az igazságot.
Soha nem készült még randevúra ilyen elfogódottan és idegesen. Három helyen is megvágta magát borotválkozás közben, aztán olyan hosszasan öltözködött, mint valami házibuliba készülő csitri. Végül rájött, hogy nincs értelme az időhúzásnak, hiszen egyszer túl kell esnie a vallomáson, s igazán nem lenne okos dolog, ha egy alapos késéssel eleve megalapozná Andrea rossz hangulatát. Közben azon töprengett, vajon hogyan kellene megfogalmaznia az első mondatokat, aztán a lehető legegyszerűbb megoldás mellett döntött. Nyomban a találkozás első percében a lány kezébe adta a levelet, majd az arcát figyelve megadóan várta a kérdéseket.
A programozó matematikus hallgató számára nem okozott különösebb nehézséget, hogy logikus következtetésre jusson:
– Szóval nem igaz, hogy az Egyetemi Élet külső munkatársa vagy – összegezte a konklúziót metszően rideg hangon, aztán visszaadta a levelet a jogos tulajdonosának, és közönyösen elköszönt tőle: – Hát akkor, azt hiszem, nincs tovább dolgunk egymással – azzal sarkon fordult, és gyors léptekkel elindult a villamosmegálló felé.
– Várj, Andi, hadd magyarázzam meg! – iramodott utána Ákos, de a lány kérlelhetetlenül lépdelt tovább:
– Nincs ezen mit magyarázni. Hazudtál nekem, és kész.
– Csak egy ártatlan kis füllentés volt. Hogy legyen ürügy, ami miatt találkozhatom veled. Miért veszed ennyire a szívedre?
– Hogy miért? Úgy érzem magam, mint akit üresfejű libának néztek. Ugyanis ostoba kis bakfisokat szoktak ilyesféle újságíró– meg filmrendező–mesékkel elszédíteni. Én viszont, amint látod, már kinőttem abból a korból. Legalábbis eddig abban a tudatban éltem, de úgy látszik, tévedtem. Tudod, mit mondok? Ha már az elején bevallottad volna az igazat, talán én is úgy értékelem a dolgot, ahogyan te. Ártatlan kis füllentésnek. De te még tegnap is úgy beszéltél a főszerkesztőről, mint atyai jóbarátodról! Ezek után mit mondhatnék a sztoridról? Ócska kis hazugság, ami igencsak távol áll a szellemes udvarlástól!
– Ha akarod, megpróbálom eladni egy másik lapnak – erőlködött sután Ákos.
– Komolyan azt hiszed, hogy ez a bajom? Olyannak ismertél meg, mint akinek az minden vágya, hogy viszontlássa magát valamelyik újság lapjain? Ha így áll a helyzet, akkor teljesen fölösleges volt minden egyes találkozásunk! – nyilatkoztatta ki Andrea, aztán minden további szó nélkül felszállt a villamosra.
Ákos egész éjjel az ágya szélén üldögélt, tenyerébe hajtott fejjel, s az előtte heverő riport kéziratát bámulta meredten. Hajnal felé gondolt egyet, elővette az interjú első változatát, és szép sorban kihúzta belőle az összes párbeszédes részt. Csupán azokat a mondatokat hagyta meg, amiket az édesapja annak idején szerelmes novellába valónak értékelt. Sorra kiegészítette őket azokkal a gondolatokkal, amelyeket Andrea nem hagyott neki elmesélni, s a szöveg lassacskán valóban szerelmes novellává állt össze, a szerző szemszögéből elbeszélve az elmúlt hetek történéseit.