Andrea (17/7. rész)
– Ez már lassan nem is riport, hanem egy egész könyv lesz! – jegyezte meg Andrea Ákos egyre vastagodó jegyzeteire pillantva, amint egy cukrászda hangulatos teraszán beszélgettek.
– Én azt sem bánnám, ha valóban könyv lenne belőle – válaszolt a fiú, majd nem minden célzás nélkül hozzátette: – Egy szép szerelmi történet…
– Ó, hát erről van szó?! Titokban egy bulvárlapnak is dolgozol? – csipkelődött Andrea. – Márpedig a szívem titkait én nem osztom meg senkivel. Úgyhogy ne is próbáljon meg belelátni, tisztelt újságíró úr!
– Félreértett, kedves kisasszony – vette föl a kesztyűt Ákos –, én nem holmi külső szemlélő, nem krónikás szeretnék lenni, sokkal inkább az egyik szereplője annak a bizonyos históriának… No de térjünk vissza a feladatunkhoz – lapozta fel jegyzeteit, látván, hogy Andrea egyelőre nem akarja továbbfűzni ezt a szálat –, arról még nem is beszélgettünk, hogy kik a szüleid, vannak–e testvéreid?
– Van egy bátyám – közölte a lány. – Mellesleg ő is programozó matematikusnak készül, de ő már harmadéves hallgató. Istvánnak hívják. Ő csinált nekem kedvet a számítástechnikához.
Ákos óriási kísértést érzett, hogy megtudakolja, vajon arról az illetőről van–e szó, akivel a múltkor olyan boldogan kacagni látta szíve hölgyét. De aztán erőt vett magán, és belátta, Andrea talán nem is emlékszik arra a jelenetre, és különben is, igencsak kínos helyzetbe hozná magát, ha meg kellene magyaráznia, miért leskelődött annak idején a matematika tanszék bejárata előtt.
Később sétálni indultak a Nagyerdő vadregényes ösvényein, s a délután kellős közepén jókora zivatart kaptak a nyakukba. Az ég csatornái egyik pillanatról a másikra megeredtek. Attól a helytől, ahol éppen álltak, ugyanakkora távolságra helyezkedett el a villamosmegálló fedett utasvárója és egy aprócska erdei menedékház. Ákos szívdobogva arra gondolt, hogy most minden bizonnyal egyértelmű jelet fog kapni Andreától, hogy ha választania kell, vajon szívesebben marad–e vele? Legnagyobb örömére a lány a következő pillanatban karon fogta, és vonszolni kezdte a kis faházikó felé. Nagyon úgy festett, hogy kimondottan jól érzi magát az Almási–fiú társaságában, és esze ágában sincs még hazaindulni.
Ákos igencsak fellelkesült hangulatban ért haza este. Útközben félig már megírt egy szép, szerelmes verset gondolatban, s most egyből a szobájába sietett, hogy lejegyezze a sorokat, mielőtt végleg elillanhatnának a fejéből. Amikor ezzel végzett, kiment a konyhába, hogy megnézze, mit segíthetne az édesanyjának. Átvette tőle a vacsorakészítés feladatát, s kent három nagy szelet vajas kenyeret az ikreknek illetve Gergőnek. Megsózta a kenyereket, majd elindult a hűtőszekrényhez, hogy elővegye a parizert, de közben eszébe villant egy csodálatos rím a „kedvesem” szóra, így hát beszaladt a szobájába, hogy lejegyezhesse. Amikor visszatért a konyhába, újból megsózta a kenyereket, aztán – tökéletesen elfeledve az eredeti koncepciót – megkente őket mézzel is.
A testvérei persze azonnal észrevették a dolgot.
– Hát ez meg miféle ennivaló? – fakadt ki Öcsi, miután beleharapott a pikáns fűszerezésű mézes kenyérbe.
– Ezt a mézet biztosan nem is méhek gyűjtötték – jelentette ki Gergő.
– Hanem mik? – érdeklődött riadtan Hugi.
– Sós heringek! – vágta rá a bátyja, s amíg a kislány eme zoológiai érdekesség fölött tűnődött, Gergő tovább folytatta a találgatást: – Szerintem Ákos szerelmes. Anya legalábbis azt mondta, hogy olyankor szokta az ember elsózni az ételt.
– Na, hát ha ilyen a szerelem, akkor én sohasem akarok szerelmes lenni – fanyalgott Öcsi.
– Á, a szerelem az nem ilyen – tájékoztatta Gergő a tizenkét éves kisfiúk világraszóló tapasztalatával. – A szerelem az nagyon is édes. Olyan, mint a… mint a hígítatlan málnaszörp!
Készséggel elismerem, hogy például Csokonai sokkal líraibb hasonlatokat használt, midőn az egyik legnemesebb emberi érzelemről verselt, de neki bizonyára senki sem dobott egy marék sót a borába, miközben zengzetes költeményt készült írni az ő elbűvölő Lillájához.