Andrea (17/9. rész)
Amikor Ákos elkészült a novellával, kicsit félve ugyan, de megmutatta az édesapjának. Attól tartott, újabb szigorú kritikában lesz része, ám ezúttal másféle értelemben sikerült meglepnie a sokat látott zsurnalisztát.
– Nagyfiam – szólalt meg nagy sokára apa, némi megindultsággal küszködve –, őszintén mondom, ha nem tudnám, milyen távol áll tőled a plágium, talán el sem hinném, hogy te írtad… Ez valami gyönyörűséges!
A dicsérő szavakat egyáltalán nem a szülői elfogultság mondatta Almási Károllyal. Csakugyan úgy értékelte, hogy fia igen színvonalas novellát alkotott, s az volt a véleménye, hogy ha az a bájos kis szöszke elolvashatná az egyetem lapjában, minden bizonnyal rögtön megbocsátana Ákosnak. Elhatározta, hogy ezúttal szakít az elveivel: latba fogja vetni ismeretségét, és közbenjár fia írásának megjelentetése érdekében. Saját tapasztalatából jól tudta ugyanis: az, hogy egy alkotás megüt egy bizonyos nívót, még nem feltétlenül jelent zöld utat az újságok hasábjai felé. Másnap reggel felkerekedett hát, és elindult a teniszklubba, tudván, hogy egykori kollégája, Adorján, aki ez idő tájt az Egyetemi Életet szerkesztette, ott minden délelőtt megtalálható.
Nehéz szívvel nézett ezen találkozó elébe. Egyrészt ugyebár ellenkezett az elveivel protekciót kérni a fiának, a másik ok pedig a derék főszerkesztő egyik igen kellemetlen tulajdonságában rejlett. Adorján kolléga ugyanis elképesztő szószátyárságáról volt ismert újságírókörökben. Ezúttal is, már jó tíz perce üldögéltek a klubház büféjének egyik asztalánál, ám Almási Károly még csak a közelébe sem jutott, hogy előadja, végül is mi járatban van. Adorján ugyanis rögtön a köszönés után a kutyájáról és egyéb csintalan háziállatairól kezdett adomázni, s az ilyesmit az ember még egy Mikszáthba oltott La Fontaine–től sem veszi szívesen, ha sürgős megbeszélnivalója lenne az illetővel.
Később mutatkozott némi esély a beszélgetés normális mederbe terelésére, a főszerkesztő ugyanis rendelt egy melegszendvicset, és olyan kiéhezetten csapott le rá, akár egy vércse. Károly is hasonlóképpen járt el, hogy a szót végre magához ragadhassa:
– A fiam küldött nektek egy riportot, amit…
– Micsoda? Az a bizonyos Almási Ákos a te fiad? – hüledezett Adorján, aki sajnos nem mindennapi tehetséget vonultatott fel az egy időben történő rágás illetve beszéd képességét illetően. – Nahát, gondolhattam volna – csóválgatta a fejét, majd minden átmenet nélkül belefogott egy sztoriba, ami az apa–fiú kapcsolatról jutott az eszébe: – Képzeld, a múltkor az egyik tördelőnk ötödikes kisfia fültanúja volt, amint engem az édesapja Adinak szólított, és ezek után az a meggyőződése alakult ki, hogy én Ady Endre leszármazottja vagyok. Jó, nem? – kacagott fel a főszerkesztő, de épp csak egy pillanatra, mert aztán részletes tájékoztatást nyújtott arról az igen kevéssé megdöbbentő tényről, hogy ő voltaképpen egyáltalán nem a költőgéniusz utódja.
– Mint említettem… – próbálkozott Károly, de Adorján szükségét érezte arra a tényre is rávilágítani, hogy ebből következően Góggal és Magóggal, továbbá Dózsa Györggyel sincs semmiféle vérszerinti rokonságban.
– Szóval, a fiam a múlt héten…
– Ja, persze, a fiad… Nézd, öregem, a csemetéd riportja ellen semmiféle szakmai kifogásom nem volt, mindössze annyi a probléma, hogy ilyesféle írások tornyokban állnak az íróasztalomon. Néhány hónapja kifizettünk egy joghallgatónak négyezer forintot egy riportért, azóta az összes lyukas zsebű egyetemista mindig, mindenhol, mindenkivel, mindenáron interjút készít, és utána elküldi nekem. El sem hinnéd, mire nem képesek! A múltkor például egy és ugyanazon beszélgetést a csevej mindkét résztvevője megpróbálta eladni a lapnak. Na, mit szólsz? Hát nem röhejes?
– De igen – nyögte az asztaltársa, pityergéssel küszködve.
– Képzeld csak el, beszélget a folyosón két bölcsészhallgató a tandíjról, aztán hazamennek, és mindketten megírják a diskurzust, mintha csak riportot csináltak volna egymással. Komolyan mondom, megáll az eszem.
„Oh, jó Uram, add, hogy eme jámbor szolgád néhány percre némaságot fogadó trappista szerzetessé változzon!” – fohászkodott magában Almási Károly.