A tízórai rejtélye (2/1. rész)
Kedden délután valamennyi Almási csemete közül Gergő ért haza leghamarabb az iskolából, s amint lerúgta a cipőjét, nyomban beviharzott a konyhába. Erre a sietségre félreérthetetlen magyarázattal szolgált, hogy a kipirult arcú kiskamasznak olyan hangosan korgott a gyomra, hogy még a tűzhelyen melegedő borsófőzelék szolid rotyogását is elnyomta.
– Szia, anya! – dobta le a táskáját. – Kész van már az ebéd? Ugyanis farkaséhes vagyok!
– No mi az, kincsem? Nem volt elég a tízórai, amit csomagoltam? Hála Istennek, hogy ilyen jó étvágyad van. Holnaptól majd valamivel nagyobb adagot porciózok.
– A mennyiségével semmi baj nem lett volna – húzta elő Gergő a szinte érintetlen uzsonnás csomagját , csak éppen turista szalámit fedeztem fel a zsömlék között. És, mint tudod, azt én bizony ki nem állhatom.
Anya bosszúsan csóválta a fejét:
– Igazán elárulhatnád már, kisfiam, hogy mi bajod van ezzel a szerencsétlen turista szalámival.
– Nem tehetek róla, anyukám. Ha csak a nevét meghallom, kiver a víz – magyarázta utálkozó arccal Gergő. – Egyből az jut eszembe, miből is készülhetett? Vagy inkább: kiből? Mert ugyebár a lókolbász lóból készül, a baromfivirsli baromfiból, és a paprikás szalámit is azért nevezzük paprikásnak, mert paprika van benne – hangzott a teljesen szakszerű húsipari előadás. Ekkor azonban furcsa kanyart vett az eszmefuttatás: – Turista szalámi… Most mondd meg őszintén: nem úgy hangzik, mintha egy gyanútlan hátizsákos, bakancsos illetőt hirtelen körbefogtak volna a kannibálok, aztán meg…?
– Jóságos ég! Ne is folytasd! – kiáltott fel anya, miután rájött, miféle gondolatmenetet próbált elővezetni a középső fia. – Csak tudnám, kitől hallod ezeket a morbid butaságokat!
Aztán viszont sokkal hétköznapibb dolog jutott az eszébe:
– Mondd csak, gyermekem, amikor fölfedezted, micsoda merényletet követtem el a zsömléid ellen, miért nem vásároltál magadnak valami harapnivalót a büfében?
– Tudod, anya, arról van szó, hogy…
– Várj csak, drágaságom, megpróbálom kitalálni: az a helyzet, hogy bár még csak kedd délután van, neked már egy filléred sincs a heti zsebpénzedből! Jó helyen tapogatózom?
– Juj! Forró, mint a tűz! – kiáltotta Gergő, ami ezúttal kétszeresen is indokolt volt. Egyrészt azért, mert az édesanyja nyomban rátapintott rejtegetnivalója lényegére, másrészt viszont azért, mert az első kanál leves alaposan megégette a nyelvét.
Anya azonban most eltekintett a zsebpénz helyes és ésszerű beosztásával kapcsolatos fejmosástól, mivel ekkor jutott el a tudatáig, hogy ha reggel összecserélte a tízórais tasakokat, akkor bizony nemcsak a középső fia maradt éhen. Gergőnek ugyanis eredetileg tavaszi felvágottat csomagolt, ami ilyenformán nyilvánvalóan Öcsinek jutott. Csakhogy Öcsi meg a tavaszi felvágottat nem szerette.
Amikor a családfő hazahozta az ikreket, anya nyomban szabadkozni kezdett Öcsi előtt a tízórais tasakok cseréje miatt, a kisfiú azonban roppant furcsán viselkedett.
– Mi az, kincsem? Te észre sem vettél semmit? Tudniillik hogy tavaszi felvágottat csomagoltam neked – magyarázta csodálkozva anya.
– Csakugyan? – motyogta Öcsi. – Izé… tényleg nem vettem észre.
Anya leguggolt mellé, a vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett:
– Mondd meg az igazat, kisfiam. Mit csináltál a tízóraiddal?
Öcsi csupán néhány pillanatig volt képes állni édesanyja átható tekintetét, aztán sarkon fordult, és elrohant a szobájába.
– Majd én megmondom helyette – lépett elő Hugi. – Van a harmadikosok közt egy kövér fiú, Faragó Dönci. Mostanában ő szokta elvenni Öcsitől a tízóraiját.
– Hogy érted azt, hogy elvenni? – hüledezett anya.
– Csak úgy, ahogy mondom – erősködött a kislány. – Ha Öcsi nem adja oda szépszerével, akkor elveszi tőle. A múltkor is hátracsavarta Öcsi kezét, amiért ellenkezett.