Szeretetszámtan
Hosszú idő óta először fordult elő az Almási családban, hogy valaki lekéste a vasárnapi ebédet. Ezúttal Ákos volt a renitens, aki egyébként igazoltan volt távol, egyik barátjának segített a költözködésben.
A farkaséhes családfő az idő múlásával egyre elkeseredettebb pillantásokat vetett a már alig-alig gőzölgő levesestál felé. Éppen indítványozni akarta, hogy kezdjenek hozzá hiányos létszámban az étkezéshez, amikor végre megérkezett a nagyfia. Olyan csapzott és szurtos volt, hogy alig ismertek rá, mindazonáltal nem látszott rajta semmiféle fáradtság, esetleg bűnbánat, sőt, valahogy a megszokottnál is vidámabbnak, feldobottabbnak tűnt.
– Bocsássatok meg, az eső miatt kicsit elhúzódott a munka – vetette oda furcsán vigyorogva, majd fütyörészve bevonult a fürdőszobába. Még a zuhany alól is jókedvű dalolása hallatszott. A család tagjai értetlenkedve pillantottak egymásra, ám egyelőre nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a dolognak. Ákos azonban ebéd közben sem csillapodott. Amikor harmadjára nevetett fel, látszólag indokolatlanul, Apa nem bírta tovább, és rákérdezett: – Elárulnád, nagyfiam, mi hangolt ilyen ellenállhatatlan jókedvre?
– A pakolás után, amikor Imrussal baktattunk hazafelé a zuhogó esőben, megláttunk az út szélén egy autót. Egy középkorú nő ült a volánnál, hátul pedig egy kislány és egy öreg néni gubbasztott szomorúan. A kocsi tudniillik sehogy sem akart beindulni. Egyet-egyet kattant ugyan az önindító, de még egy negyed fordulatnyit sem tekert a főtengelyen. Mindjárt sejtettem, hogy az lehet a baja, ami a miénknek a múltkor. Emlékszel, Apa? Amikor meglazult egy csavar az akkusarunál. Szóval, odamentünk Imrussal, és megkérdeztük, hogy segíthetünk-e valamit. De igencsak bizalmatlanul méregettek minket, ami a kinézetünk miatt érthető is volt, hiszen láthattátok, milyen állapotban jöttem haza.
– Láttuk! – nyugtázta Gergő. – Még most sem értem, miért engedett be a kutya a kapun.
– Szóval, kértem egy csavarhúzót az asszonytól, aki nagy nehezen rászánta magát, hogy hátramenjen érte a csomagtartóhoz, de még akkor is gyanakodva pislantgatott hátra. Mikor végre odahozta a szerszámot, egy pillanat alatt elhárítottam a hibát, és utána már első pöccintésre beindult a motor. Látnotok kellett volna az arcukat! Még akkor is döbbenten bámultak utánunk, amikor befordultunk Imrével az utcasarkon!
Mindenki kedvtelve hallgatta Ákos történetét, egyedül az ikrek néztek egyre értetlenebbül harsányan kacagó bátyjukra. Látszott rajtuk, kezdenek megrendülni abbéli hitükben, hogy testvérüknek egyáltalán kilenne mind a négy kereke.
– Most annak örülsz ilyen nagyon, hogy sikerült megszerelned egy kocsit? – tudakolta őszinte érdeklődéssel Öcsi.
– Hát, nem egészen – vigyorgott Ákos. – Inkább annak, hogy adhattam valamit egy embernek, aki erre a legkevésbé sem számított. És nem értette, miért nem vártam semmit cserébe.
– Én azt nem értem – panaszkodott Hugi –, miért kell emiatt folyton vihognod, mintha viccet mesélne valaki a fejedben?
– Figyeljetek rám, gyerekek, megpróbálom elmagyarázni – szólt közbe Anya. – Tegyük fel, hogy van húsz almám. Minél többet osztogatok el belőle, annál kevesebb marad nekem. A szeretettel kapcsolatban azonban a Jóisten másképp rendelkezett. A jóságnak semmi köze a matematikához. Az a csodálatos benne, hogy minél többet adsz belőle, annál több jut neked.
– Most még inkább kapni szerettek – fűzte tovább a gondolatot Apa –, de ha nagyobbak lesztek, egyre inkább úgy fogjátok érezni, hogy adni sokkal de sokkal nagyobb örömet jelent. Hát ezért olyan kicsattanóan boldog most a bátyátok.
Hugi magába mélyedve ízlelgette az elhangzottakat, aztán – meg sem várva a desszertet – a szobájába sietett, ahonnan a kedvenc babájával tért vissza. A család általános elképedése közepette kijelentette, hogy a babát Dórinak akarja ajándékozni. Mindannyian tudták, mit jelent az a baba Hugi számára. Amióta megkapta, egy lépést sem tett meg nélküle. Dóra azonban udvariasan visszautasította az ajándékot, s ezzel láthatóan csalódást okozott a pici lánynak, aki úgy érezte, nővére nem értékeli eléggé ezt a hatalmas áldozatot.
– Te sokkal többet adtál most nekem egy babánál – magyarázta Dóri. – A legértékesebbet adtad, amit csak ember adhat. A tiszta, önzetlen szeretetedet – azzal ölbe kapta a kishúgát, és olyan szorosan ölelte magához, ahogyan ő a babáját.