Rémhír
Hugi éjjel kínzó szomjúságra ébredt. Kikászálódott az ágyból és elindult a konyhába, ahol meglepetésére égett a villany, sőt, halk beszélgetés foszlányai hallatszottak:
– Hát, bizony így áll a helyzet, barátom. Szétköltözünk – hallotta Apa szomorúan csengő baritonját.
– És ez már biztos? – kérdezte egy ismeretlen férfihang.
– Száz százalékig – felelte Apa, majd mélyet sóhajtott. – Húsz év az bizony nagy idő, öregem. Hogy fog hiányozni az a meghitt hangulatú kis szoba…
Hugi rogyadozó térdekkel botorkált vissza a gyerekszobába, s közben a könnyeivel küszködött. Ó, bárcsak ne szomjazott volna meg! Akkor legalább nem kellett volna ilyen ridegen szembesülnie a kétségbeejtő hírrel: Anyáék elválnak.
Azonnal felébresztette Öcsit, s remegő hangon osztotta meg vele a tragikus hírt. A kisfiúnak elég nehezen jutottak el a tudatáig a komor szavak, ám amikor sokadszorra dörzsölte meg a szemét, és még mindig Hugi könnyben úszó arcát látta maga előtt, kénytelen volt szembesülni a szomorú valósággal.
Összebújtak Öcsi paplanja alatt, s először is halkan, de alaposan kibőgték magukat. Aztán felváltva próbálták elhitetni egymással, hogy nem és nem, ez mégsem lehet igaz, ám amikor tárgyilagosan próbálták elemezni a dolgokat, be kellett vallaniuk maguknak, hogy az utóbbi időben bizony egyre sűrűbbek voltak a rossz előjelek. Például amikor Apa méltatlankodva konstatálta, hogy az édesanyjuk sajnos alaposan elsózta a gulyáslevest, vagy éppenséggel amikor Anya dühödött fel azon, hogy Apa, mivel késésben volt valami riport kapcsán, már megint sáros cipővel viharzott keresztül a nappalin. Hát ezek bizony megfellebbezhetetlen tények voltak.
De az Almási-ikreket nem olyan fából faragták, hogy csak úgy, tétlenül belenyugodjanak ilyesféle dolgokba. Szilárdan elhatározták: itt sürgősen cselekedni kell! Mivel azonban – ahogy Apa mondta volna – lapzártáig nem jutott semmi okos az eszükbe, hüppögve-szipogva lassacskán elnyomta őket az álom.
Másnap, annak ellenére, hogy szombatot mutatott a naptár, az ikrek már kora reggel talpon voltak. Bár az éjszakai keserves órák eléggé megviselték őket, mégis minden mozdulatukból izgatott tettrekészség sugárzott. Huginak ugyanis álmában látomásszerű és a maga nemében korszakalkotó ötlete támadt:
– Venni kell Anyának egy csokor rózsát. Hidd el nekem, a nők odavannak az ilyesmiért. Becsempésszük a virágot a hálószobájukba, mintha Apa hozta volna, így aztán mindent szépen megbocsátanak egymásnak – hadarta egy szuszra, majd ellentmondást nem tűrve rákérdezett: – Mennyi zsebpénzed maradt?
Az ötletet módfelett könnyű volt kivitelezni. Amikor a kertben játszva egy időre egyedül maradtak, kiszöktek a kapun és elrohantak a sarki virágárusig. Aztán Hugi bement a házba, Öcsi pedig Brútusz kutyaóljára állva beadta a rózsacsokrot a gyerekszoba ablakán. Ezzel a nehezén túl is lettek volna, ám Öcsi szerint még hiányzott valami: mégpedig egy cédula, amit minden virágcsokorhoz szoktak mellékelni, máskülönben honnan tudná az illető, hogy kitől és miért kapja? Csakhogy ők nem írhatják meg az engesztelő szép üzenetet, hiszen nyomban kilógna a lóláb! Hugi azonban egy percig sem volt tanácstalan:
– Újságokból kivágjuk a betűket, és egyenként felragasztjuk egy papírra. Ezt így kell csinálni, láttam egy filmben.
A művelet, bár sok időt vett igénybe, remekül sikerült, eltekintve attól a körülménytől, hogy a Károlyt pontos jével írták, valamint a K betűt fordítva ragasztották fel a lapra.
A meglepetéscsokor azonnal elérte a kívánt hatást. Az Almási házaspár a legnagyobb egyetértésben jelent meg a gyerekszobában ahol hamar tisztázták ezt a súlyos kérdést.
– Nyugodjatok meg, szó sincs válásról – ölelte magához csemetéit Anya. – Félreértettétek Apa és a barátja beszélgetését. Az Apáék újságjának új tulajdonosa lett, és emiatt a régi szerkesztőségből át kell költözniük egy másikba.
– A szerkesztőségi szoba az, ami annyira fog hiányozni nekem, hiszen húsz kerek esztendőt töltöttem el a falai között – magyarázta Apa, majd mosolyogva hozzátette: – Egyébként köszönöm, hogy írásban értesítettétek anyukátokat az én határtalan szerelmemről, de ez tulajdonképpen szükségtelen volt. Ünnepélyesen kijelentem előttetek: nemhogy egy újságért, vagy egy jó hangulatú szerkesztőségért, de a világ minden kincséért sem cserélném el a családomat és az édesanyátokat – s azzal egy hatalmas puszit cuppantott hitvese arcára.