Kompromisszum
Már rég vége volt a vasárnapi ebédnek, már mindenki elmesélte búját-baját, örömét, csak az ikrek ültek hallgatagon a helyükön, szinte lapítva. Apának fel is tűnt a dolog:
– No és veletek nem történt semmi említésre méltó a héten?
– Tulajdonképpen semmi komoly – dünnyögték az apróságok.
– Úgy! Szóval semmi komoly – ismételte Anya bizonyos éllel a hangjában. – Nos, akkor számoljak be én apátoknak, hányszor kellett rátok nyitnom a szobátok ajtaját, mert olyan hangosan veszekedtetek, hogy zavartátok a többieket a tanulásban?
Ekkor, mintegy varázsütésre, megjött az ikrek hangja, s egymás szavába vágva kezdték magyarázni a bizonyítványukat. A két „vallomásból” az derült ki, hogy az összetűzések oka az ellentétes időbeosztásukban keresendő. Öcsi ugyanis mindjárt ebéd után leül tanulni, hogy minél hamarabb kész legyen a leckével, Hugi viszont előbb játszani szeret, hogy kikapcsolódjon az iskola egyhangúságából. Így aztán a tanulási illetve játékkal eltöltött idejük ritkán esik egybe, s ez azért baj, mert Öcsi kisvasútja és autói nagyon zajosak, Hugi viszont egyszerre öt-hat babával szokott játszani, s mindegyiket saját maga szinkronizálja, mégpedig jó hangosan. Erre vártak tehát megoldást Apától, aki viszont meglepő kijelentést tett:
– Nos, ezen mi sajnos nem tudunk segíteni, nektek magatoknak kell kompromisszumot kötnötök.
Hugi haladéktalanul jelezte jószándékú hozzáállását:
– Én szívesen megkötném, de még horgolni sem tudok, és különben is, Anya haragudni szokott, ha a kötőtűivel játszom.
Öcsi közölte, hogy a fent említett szóval kapcsolatban csupán a kompról, mint vízi közlekedési eszközről van némi fogalma, a továbbiakat azonban még csak kimondani sem tudja.
– Az egy olyasfajta megegyezés – segített be Ákos –, amely során mindegyik fél enged valamicskét az álláspontjából, mert így még mindig jobban jár, mintha nem jönne létre semmiféle megállapodás a tárgyalópartnerek között.
– Nagyon jól mondtad, nagyfiam – dicsérte meg Apa, majd az ikrekhez fordult: – És hogy még világosabban megértsétek, miről is van szó, pakoljátok össze valamennyi játékotokat, aztán hordjátok át a hálószobánkba. Természetesen, amint sikerült megegyeznetek, azonnal visszakapjátok őket.
A csöppségek, ha nem is hatalmas lelkesedéssel, de eleget tettek az atyai óhajnak. Azonban a család várakozása ellenére ez egy lépéssel sem vitte őket közelebb a megoldáshoz. Ennek oka elsősorban Anya engedékenységében volt keresendő, mert már hétfő délután beleegyezett, hogy Öcsi a bűvös kockát, Hugi pedig néhány plüssállatát visszavigye a gyerekszobába, mondván, hogy azok amúgy is „néma” játékok. Kedden már a társasjátékokra is sor került, hiszen azok is hangtalanok, azonban ez utóbbi jelzőre az ikrek kisvártatva alaposan rácáfoltak, ugyanis a játékszabályok nem egészen egybevágó értelmezéséből olyan perpatvar kerekedett, hogy pillanatokon belül összeszaladt az egész család. S a kicsik legnagyobb szerencsétlenségére teljes létszámban, mert aznap Apa hamarabb jött meg a munkából, így ő is ott állt a szobaajtóban:
– Elég nagynak és okosnak tartottalak titeket ahhoz, hogy magatok is megegyezzetek néhány kérdésben. Remélem,nem okoztok csalódást. Most pedig hordjátok vissza a játékokat a hálószobánkba – mondta, majd nyomatékosan megkérte a nejét, hogy semmit ne engedjen a gyerekeknek visszavinni, mert szemmel láthatóan nem a kompromisszumot keresik, hanem a kibúvókat. Ezt támasztotta alá az a tény is, hogy másnap Hugi egy teljesen új szobabeosztást terjesztett az édesanyja elé, amelynek az volt a lényege, hogy Öcsi és ő külön szobát kapnának, az összeveszést megelőzendő. Anya azonban rögtön elvetette az ötletet, mert amikor átgondolták, kiderült, hogy Apának csak Brútusz mellett, a kutyaólban jutott volna hely.
A hátralévő napok egyre inkább megérlelték a felismerést az ikrekben, hogy itt bizony hiába várnak külső segítséget. Ha vissza akarják kapni játékaikat, maguknak kell a megállapodást tető alá hozniuk. Vasárnapra készen is álltak vele:
– Egyszerű! Amikor Öcsi tanul,én csak csendes játékot játszhatok – ismertette a tervet Hugi –, és ugyanez érvényes fordítva is. Amikor mindketten készen vagyunk a leckével, akkor már bármit játszhatunk, amivel nem zavarjuk a többieket.
Az egész család örömmel konstatálta a fejleményeket, egyedül Gergő öltött filozofikus arckifejezést, majd megjegyezte: – Egy-két felnőttre is ráférne néha, hogy egy hétre elvegyék a játékait!