Az emlékezetes erdei túrázás után egyre inkább érezhető volt, hogy emberileg is kezd összekovácsolódni a csapat. Kristóf gyakran dicsérte Ákost a jó munkájáért, s örömmel hallgatott minden beszámolót a „civil” programokról, amelyeket a csapatpszichológus szervezett a játékosok számára. Azt azonban már aggodalommal konstatálta, hogy Évi jottányit sem volt hajlandó módosítani az álláspontján a padovai kerettagságot illetően. Továbbra is csak mint szurkoló kívánt részt venni a tornán, mert nem érezte magát elég edzettnek a csapatba való bekerüléshez. Ákos nagy kudarcként élte meg a helyzetet, de hiába igyekezett a kedvese lelkére beszélni, Évi csökönyös volt, akár az öszvér. Így aztán, amikor egy májusi délutánon Kristóf kihirdette az utazó keret névsorát, a Hajdú lány a kispadon ülve hallgatta edzője szavait.
– Nos, kislányok, holnap reggel buszra szállunk, és elindulunk Padovába – kezdte a mondandóját Kristóf. – Tisztában vagyok vele, milyen célokkal vágtok neki az útnak. Szeretnétek megnyerni a tornát, és az ezzel járó pénzdíjat, amit már előre felajánlottatok az egyetem könyvtárának felújítására. Ez igen szép gesztus, de azért figyelmeztetnélek titeket, hogy…
– Csak nem akarod lelohasztani a harci kedvünket? – vágott közbe udvariatlanul Szakács Jutka, a csapatkapitány.
– Szó sincs róla – csóválta a fejét az edző. – Magam is úgy gondolom, hogy jó dolog, ha nagy célokat tűz maga elé az ember. De az a cél legyen egyúttal reális is. Úgy veszem észre, egyikőtök-másikótok mintha máris a zsebében érezné az aranyérmet. Ez helytelen. Az erőviszonyok eléggé kiegyenlítettek. A végső győzelemre több csapat is jó eséllyel pályázik. Elsősorban a dánokra és a franciákra gondolok, de említhetném akár a németeket is. Úgy vélem, hogy ha a négy közé jutunk, már nem kell szemrehányást tenni magunknak. Ott azonban bármi előfordulhat. Természetesen én lennék a legboldogabb, ha sikerülne elhódítanunk a kupát. De azt nem szeretném, ha egyesek csalódottan térnének haza, csak azért, mert túlzottan nagy elvárásokkal vágtak neki az útnak – ecsetelte Kristóf, majd így folytatta: – Ám van egy másik dolog is, amiben viszont sokkal szigorúbb kívánalmakat támasztok mindenki irányába. Elvárom, hogy ne csak a pályán, hanem azon kívül is debreceni egyetemistához méltó módon viselkedjetek. Ti Padovában nemcsak egy csapatot, hanem egy nagy múltú intézményt, egy várost, egy országot is képviselni fogtok. Sőt, ha úgy vesszük, ezen a tornán ti fogjátok képviselni a magyar nemzetet.
– Nem túl nagy szavak ezek? – vágott közbe Kovalszki Rita.
– Egyáltalán nem – fordult az akadékoskodó lány felé az edző. – Ha elrontasz egy kapura lövést, ha kihagysz egy hétméterest, azt hamar elfelejtik a nézők. Legfeljebb azt mondják: milyen ügyetlenül játszott az Universitas ötös mezben futkározó átlövője. De ha például udvariatlanul viselkedsz a házigazdával szemben, ha szemetelsz, hangoskodsz az utcán, vagy efféle magaviselettel hívod fel magadra a figyelmet, akkor a vendéglátóink a magyarokkal szemben fognak rossz véleményt kialakítani magukban. Így hát nemcsak önmagatokért lesztek felelősek a rendezvény minden percében, hanem azért a közösségért is, amelyiket képviselitek, legyen az a csapat, a város, vagy éppen a nemzet, amelyiknek mindnyájan a tagjai vagyunk. Arra kérek tehát mindenkit, vésse jól az eszébe a szavaimat. Nem szeretném, ha ezt a témát még egyszer fel kellene idéznünk.
Évi elgondolkodva nézte a társait a kispadról. Nahát, újabban hogy felvágták a lányok nyelvét! Bezzeg a régi edzővel, Laci bácsival szemben nem mertek volna így szájalni! No persze, a kisöreg már túl volt a hatvanon, neki már csak udvariasságból sem szólt vissza az ember, még ha nem értett egyet valamelyik utasításával, akkor sem. Kristóf viszont valamivel demokratikusabb elvek mentén kezel egy-két kérdést. De mi szükség van erre a patetikus szónoklatra? Nem ez lesz a csapat első külhoni túrája. És azt magától is tudja mindenki, miként kell viselkedni egy idegen országban a vendéglátókkal szemben.
Mint kiderült, a Hajdú lány ez utóbbi dologban nagyot tévedett…