– Képzelem, miket mondhatott, miután leállított – vigyorgott Barna.
– Természetesen nem hagyta ki a lehetőséget a viccelődésre – bólogatott Kristóf. – Megérdeklődte például, hogy ha ilyen súlyos problémáim vannak a technikával, akkor miért nem maradtam a hagyományos rénszarvasszánnál? És egyáltalán van-e jogosítványom személygépkocsira?…
Kivártam, amíg kimulatja magát a szituáción, aztán elpanaszoltam neki, mi járatban vagyok. Nem tagadom, keserves siránkozásba fogtam, mert úgy gondoltam, már csak az hiányzik a mai napomhoz, hogy jól megbüntessen a rendőr, és végképp elkéssek a barátaimtól, hatalmas csalódást okozva ezzel a gyerekeiknek. Így hát megkérdeztem a derék közeget, van-e fogalma róla, milyen kellemetlen a tízfokos hidegben úgy vezetni, hogy közben az ember majdnem derékig kénytelen kilógatni magát a kocsija ablakán, kiszolgáltatva földi porhüvelyét a jeges menetszélnek.
Ezt szemmel láthatóan sikerült kellően átéreznie, mert egy idő után őszinte együttérzéssel bámulta az arcomat. Szó, ami szó, nem nyújtottam valami épületes látványt. Amikor belenéztem a visszapillantó tükörbe, megállapíthattam, hogy a hideg bizony ijesztően vörösre festette az arcomat, és méretes jégcsapok lógtak a bajuszomon és a szakállamon, ami még nem is lett volna baj, de a szemöldökömet is zúzmara borította, az pedig a sajátom volt.
Végül szerencsésen megoldódott a helyzet. A rendőr megsajnált, és megpróbálta megbütykölni a kocsimat. Elmesélte, hogy mielőtt egyenruhát húzott, autóvillamossági szerelőként kereste a kenyerét. Mint csakhamar kiderült, nem is volt különösebb szükség a szakértelmére. Mindössze egy biztosítékot kellett kicserélnie, máris gond nélkül működött az ablaktörlő. Hálásan megköszöntem a segítségét, és utána már valamivel jobb tempóban igyekezhettem az ajándékosztás helyszínére. És a jó meleg kocsiban fel is olvadtam kissé, úgyhogy nem fenyegetett már az a veszély sem, hogy a gyerkőcök sivalkodva fognak elmenekülni, amikor meglátnak.
Amikor vége szakadt ennek a történetnek is, már csak egy cédula maradt Ákos kezében, viszont a jelentkezők elfogytak.
– Hohó! Te még nem meséltél, kedves csapatpszichológus úr! – mutatott rá Évi.
Ákos felolvasta a cédulára írtakat: a legkedvesebb dalom.
– Erre tavaly nyár óta könnyű felelnem – mondta az Almási fiú. – Akkor ugyanis néhány barátommal ellátogattam Csíksomlyóra, hogy megtekintsem az azóta legendássá vált „István, a király”-előadást. Aki nem élt soha „odaát”, és jómagam is ezek közé tartozom, annak csak halvány elképzelései lehetnek arról, mit is jelent az erdélyi magyaroknak az István, a király. Mindenesetre sokat elárul, hogy a táncosok, előadók és a szerzők őszinte megdöbbenésére, a négyszázezres közönség elejétől végig együtt énekelte a darabot a művészekkel…
Bizony, négyszázezren zarándokoltak el megtekinteni az előadást. Jelen volt az erdélyi magyarság egynegyede. Népviseletbe öltözött fiatalok, farmernadrágos középkorúak vonultak nemzeti lobogók alatt. Hetven-nyolcvan éves anyókák és apókák ünneplő ruhájukban, kis sámlikkal a hónuk alatt mászták meg a hegyoldalt. És nem bánták meg, mert igazi ünnep részesei lehettek. Olyan élményt szerezhettek, amilyen nem sok adódik egy ember életében. Az előadás végén elénekeltük a magyar himnuszt. Ez természetes is, hiszen a Himnusz már a húsz évvel ezelőtti ősbemutatónak is szerves része volt. Aztán pedig, és ez ott és akkor szintén magától értetődő volt, elénekeltük a Székely himnuszt is.
Bár a dolog nem indult túl jól, mert a nagy tömegben több ponton is hozzákezdtek az énekléshez, és persze nem egyszerre. Ekkor azonban, hogy ne torkolljon érthetetlen kánon-káoszba az egész, Varga Miklós és Vikidál Gyula mikrofont ragadtak, és mintegy „előénekelték” a himnuszt, s a tömeg lelkesen csatlakozott a „karmesterekhez”. Amint ott álltunk és énekeltünk a tömegben a barátaimmal, minden korábbinál mélyebben éreztük át, milyen nagyszerű dolog magyarnak lenni, összetartozni, és bizony mi is sírtunk, mint a záporeső. Azt a csodálatos estét nem fogom elfelejteni, amíg élek.