Kovalszki Rita cetlijén a következő állt: „Életem legmókásabb jelmeze”. Miután a lány elolvasta a szöveget, úgy látszott, felmerült a gondolataiban egy humoros emlék, mert sokáig magában kacarászott, és képtelen volt hozzáfogni a mondandójához, hiába kérlelték kórusban a többiek.
– Úgy látom, fel kell frissítenünk a szabályokat – jegyezte meg ironikusan Ákos. – A játék lényege, hogy a kártyahúzás után te beszélsz, Rita, és mi kacagunk, nem pedig fordítva.
A lánynak végre sikerült erőt vennie magán:
–- Az eset két évvel ezelőtt, szilveszterkor történt. Én és az öcsém olyan buliba voltunk hivatalosak, ahol kizárólag jelmezben lehetett megjelenni. De olyan jelmezben ám, amiben teljesen felismerhetetlen a viselője. Ez volt a belépés feltétele. Nos, a ruhák beszerzésének feladatát én vállaltam magamra. Egy barátnőm társaságában kerestem fel a jelmezkölcsönzőt. Magamnak egy aranyos maciruhát, az öcsémnek pedig nyúljelmezt választottam.
Otthon azonban kiderült, hogy kénytelenek leszünk cserélni. A testvérem ugyanis, aki mindig is jelentős súlyfelesleggel küszködött, nem bírta felszuszakolni magára a nyusziruhát. Így hát ő lett a medve, én pedig a nyúl. Nekem mindenféle kispárnákat kellett tömködnöm a jelmez alá, hogy ne lötyögjön rajtam, az öcsinek viszont azt kellett a lelkére kötni, hogy óvatosan mozogjon a ruhájában, mert ha szétreccsen rajta, akkor az ösztöndíjunkból kell megtérítenünk a kárt.
Aztán elindultunk a buliba, ahol egy érdekes közjáték történt velem. A barátnőm, aki nem tudott a ruhacseréről, azt hitte, hogy az eredeti terveknek megfelelően az öcsikémet rejti a nyúljelmez. Letelepedett mellém, és hosszasan fejtegette, hogy érdemes lenne már lefogynom végre. Felhívta a figyelmemet a nyers zöldségek áldásos hatására, különös tekintettel a répára és a káposztára.
– Hát ez jó! – hahotáztak a lányok. – Egy nyulat arról győzködni, hogy egyen sok répát meg káposztát!
– Aztán azzal riogatott – folytatta kuncogva Rita –, hogy ha majd behívnak katonának, sok bajom lesz a túlsúlyom miatt. Állandó ugratásoknak leszek kitéve, ráadásul a menetgyakorlatokon és más kiképzési feladatok során is rosszul fogok szerepelni. A végén talán már a saját puskámat sem fogom elbírni. No, erre már közbe kellett szólnom. Mondom neki: Nehogy már a nyúl vigye a puskát!… Gyerekek, látnotok kellett volna azt a csodálkozó arcot! A barátnőmről lehetett volna mintázni a döbbenet szobrát. Közben meg az öcsém, a mackó, a svédasztalnál energikusan tömte magába a finomságokat.
Miután elült a nevetés, az edző szólalt meg:
– Nekem is van egy jelmezes sztorim. Elmondhatom?
– Hát persze – biztatta Ákos, mire Kristóf belevágott:
– Néhány évvel ezelőtt a barátaim kérésére, életemben először, Mikulás-jelmezt öltöttem. Az ismerős házaspárnak az volt a kívánsága, hogy én adjam át az ajándékokat a csemetéiknek december hatodikán. Nos, az a nap meglehetősen zűrösen alakult számomra. Minden elképzelhető dolog közbejött, úgyhogy kora estére már jó háromnegyed órás késésben voltam. Nyilvánvalóvá vált, hogy otthon kell átöltöznöm, mert a helyszínen erre már nem lesz idő. Gyorsan magamra kapkodtam hát a Mikulás-jelmez darabjait, az arcomra erősítettem a hófehér szakállt, aztán megragadtam a puttonyt, és bevágtam magam a kocsimba.
Az időjárás kegyes volt a gyerekek ünnepéhez. Sűrű pelyhekben szakadt a hó. Én azonban ennek egy csöppet sem örültem, ugyanis már éppen félúton jártam, amikor beadta a kulcsot az ablaktörlőm. Egyszerűen nem volt hajlandó megmoccanni, akárhogy rángattam a kapcsolót. Fogalmam sem volt, mit tegyek. A kocsimat nem akartam ott hagyni, viszont minden perccel egyre nagyobb késésbe kerültem. Végül aztán eszembe jutott valami. Visszaültem a kocsiba, és letekertem az ablakot. Aztán szép lassan, óvatosan elindultam, s közben amennyire csak bírtam, kihajoltam a vezetőülés melletti ablakon, hogy minél jobban láthassak. Már azt hittem, minden baj nélkül odaérhetek az ismerőseimhez, amikor őszinte bánatomra egy jellegzetes egyenruhába öltözött illetőt pillantottam meg, aki az út közepén állt, és zseblámpával a kezében szabályos karkörzéseket végzett. Úgy bizony, egy rendőr volt…