– Aztán furcsa érzés kerített hatalmába – folytatta Barna. – Mintha hirtelen minden bűnöm mázsás súlyként nehezedett volna a lelkemre. Mert azokban a percekben nemcsak az világosodott meg bennem, hogy mi az igazi öröm, a béke és a boldogság. Tisztán kirajzolódott előttem a bűneim természete is, olyannyira, hogy szinte újra és újra átéltem azt a fájdalmat, amit másoknak okoztam a vétkeimmel. Lehunytam a szemem, összekulcsoltam a kezeimet, és könyörögtem az Úrhoz, hogy bocsásson meg mindazért, amit a szeretteim ellen elkövettem, és segítsen, hogy jobb emberré válhassak. Imádkoztam, hogy adjon erőt ellenszegülni a kísértésnek, és fogadjon a kegyelmébe. Hosszasan könyörögtem hozzá, míg egyszer csak olyan érzésem támadt, mintha figyelne valaki. Amikor újra kinyitottam a szemem, döbbenten vettem észre, hogy egy kisfiú áll előttem. Olyan négyéves forma lehetett. Csillogó szemmel, mosolyogva nézett rám. Nekem meg elkezdtek potyogni a könnyeim.
– Miért fakadtál sírva ettől? – kérdezte értetlenül Rita.
– Hát nem érted? – kérdezte szelíden Barna. – Ez a jelenet számomra szimbolikus erővel bírt! Az Úr hozzám küldte a gyermeket!
– A kisfiú nyilván nem bírta végigülni a szertartást, és egy kicsit elcsatangolt a szüleitől – akadékoskodott a lány, mire Barna elnéző mosollyal megjegyezte:
– Ezt természetesen én is tudtam, de abban a pillanatban ez egy csöppet sem számított. Az ölembe vettem a fiúcskát, és megsimogattam az arcát. Határtalan öröm áradt szét bennem, és csak úgy patakzott a könny a szememből. A gyermek nem maradt sokáig velem. Talán megijedt attól, hogy sírni látott; talán úgy gondolta, hogy más bűnös lelkeken is segítenie kell… nem tudhatom. Mindenesetre ez a jelenet és ez az éjféli mise meghatározó élménnyé vált az életemben… Hát, ez volt az én legszebb karácsonyom története – fejezte be az elbeszélést Barna.
– Szép történet volt – jegyezte meg Nikolov Tünde, aztán ő is húzott egyet Ákos cetlijei közül. – A legfontosabb ember az életedben – olvasta föl.
– Ez természetesen úgy értendő, hogy a családtagjaidon kívül – magyarázta Ákos.
A lány bólintott, aztán gondolkodás nélkül így szólt:
– A legfontosabb ember az életemben Jusztin atya. Kristóf révén ismerkedtem meg vele Budapesten, még az első egyetemi évem alatt. Akkoriban, mi tagadás, elhanyagoltam a közösségi hitéletet. A gyarló ember könnyen talál mentséget az ilyesmire. Azt mondogatja magában: most túl sok a tanulnivalóm, most túl sok a munkám, most fáradt vagyok, nehéz edzések várnak még rám. Pedig micsoda botorság ez! Mintha csak azt mondanánk: A jövő héten vizsgázni fogok, tehát addig sem nem eszem, sem nem alszom, hogy minél több időm legyen tanulni…
Jusztin atya elmondhatatlanul sokat segített nekem. Ha ő nincs, akkor egész biztosan nem lett volna erőm, hogy véghezvigyem mindazt, amit a Gondviselés szabott ki a számomra. Lélekben olyankor is velem volt, amikor a sors időről időre hazaszólított Kárpátaljára. Azokban a hónapokban levélben tartottuk a kapcsolatot. Az ő soraiból merítettem erőt ahhoz, hogy minden megpróbáltatás ellenére újra és újra nekivágjak az egyetemi féléveknek…
Amikor tavaly ősszel Kristóffal elé álltunk, és közöltük vele, hogy előtte szeretnénk kimondani a boldogító igent, még egyszerűnek és szépnek tűnt minden. Pár napra rá azonban hiába kerestük a plébánián. Megtudtuk, hogy súlyos szívproblémákkal kórházba került. Amikor meglátogattuk, éppen műtét előtt állt. Próbálta titkolni, de látszott rajta, hogy bizony szorongással tekint a beavatkozás elé. Azzal biztattuk: meglátja, atyám, hamarosan felgyógyul, és maga lesz az, aki összead minket. De sajnos kiderült, hogy annál is nagyobb a baj, mint azt az orvosok az első vizsgálatok után hitték.
– Jusztin atya szerencsére már lábadozik – vette át a szót Kristóf. – És amíg csak szikrányi esély van rá, hogy visszatérhet a hivatásához, mi várni fogunk az esküvővel.
– Hát ezért nem kötöttük még össze a sorsunkat Isten előtt – fejezte be a történetet Tünde. – Ha megtettük volna, akkor úgy éreznénk, hogy elárultunk egy embert, akinek mindketten igen sokat köszönhetünk.