Nos, a kedves olvasóknak elárulhatom: Ákosnak teljesen jogos volt az a benyomása, hogy őt az új edző a csapathoz tartozó embernek véli. De hát hogyan is történhetett volna másképp, amikor minden tényező együtt állt a félreértéshez?
Az Almási fiú tréningruhát viselt, mert úgy tervezte, hogy amikor este hazakíséri Évit, utána az otthonáig futva a napi kocogási penzumot is letudhatja. Másrészt pedig a palánk becipelése után nem mászott fel a lelátóra, hanem a küzdőtér oldalvonalán végigfutó padok egyikére ült le pihegve.
Ekkor jött be az edző a terembe, és vajon mi mást is gondolhatott volna egy tréningruhás, a kispadon üldögélő fiatalemberről, mint hogy a csapat mellett dolgozó stáb egyik tagja? És hát annyi embert mutattak be neki az elmúlt napokban, hogy hirtelenjében nem tudta hova helyezni a fiút.
Ennek ellenére a legteljesebb természetességgel elegyedett beszédbe vele, s bizony Ákosunknak össze kellett szednie minden tapasztalatát, amit az elmúlt évekbeli sportközvetítések során gyűjtött, hogy méltó beszélgetőpartnere lehessen a szakembernek.
Mindazonáltal a helyzet nem volt sokáig tartható. Az Almási fiú egyre biztosabb volt benne, hogy az új edző összetéveszti valakivel, Kristóf pedig egyre bizonytalanabb lett a tekintetben, hogy tulajdonképpen kit is tisztelhet a tréningruhás fiatalember személyében.
A fordulópont akkor következett be, amikor a lányok már az időn túli szabaddobást gyakorolták. A figura Béres Anitára volt kihegyezve, neki kellett végül kapura lőnie. Igen ám, de egyelőre sehogyan sem sikerült neki a dolog, már harmadszor vágta a labdát az ellenfél sorfalát jelképező palánkra.
– Túl hamar lősz – közölte Kristóf. – Várd meg, amíg jobban eldőlsz, hogy minél kisebb felületet takarjon előled a sorfal.
A szőke lány azonban továbbra sem tudta megoldani a feladatot. Talán attól félt, hogy ha későn engedi el a lövést, túl fájdalmas lesz a találkozása a padlóval. Így hát a passz után igyekezett mihamarabb eldobni a labdát, hogy aztán a lövő kezével támaszt kereshessen a talajon.
– Én ezt nem tudom megcsinálni! – nyafogott a sokadik eredménytelen kísérlet után. – Dobjon valaki más!
– Neked van a leghosszabb karod, és a te lövőerőd a legnagyobb – magyarázta higgadtan az edző. – Másnak esélye sem lenne egy ilyen szituációban a gólszerzésre.
Anita újból nekiveselkedett, ám amikor a társak is összeálltak a figurához, furcsa kiáltás hangzott a kispad felől:
– Anita! Pezsgősdugó!
A szöszke ezúttal nem hibázott. Úgy bevágta a labdát a kapuba, hogy csaknem kiszakadt a háló.
– Hát ez meg miféle vezényszó volt? – érdeklődött röviddel az eset után Kristóf. Közben attól rettegett, nehogy véletlenül az derüljön ki, miszerint ez a „Pezsgősdugó” felkiáltás az egész szakma előtt jól ismert figurát jelenti, és ő az egyetlen edző széles e hazában, aki erről még csak nem is hallott.
Ákos úgy érezte, épp itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Bevallotta, hogy ő tulajdonképpen a csapat egyik tagjának, Hajdú Évának az udvarlója, és mint ilyen, január elsején meghívást kapott az önképzőkörbe, amelynek a kedvese és Béres Anita is tagja. Ott került sor egy kis pezsgőzésre, melynek során fény derült arra a körülményre, hogy Anita nem meri kibontani a pezsgőspalackot. Gyermekkorában ugyanis szemtanúja volt, amint a nagybátyja szilveszterkor homlokon lőtte saját magát a dugóval, s azóta még a környékről is elvonul, ha észleli, hogy valaki pezsgőbontási műveletbe kezd. Ákos elmesélte, hogyan sikerült rávenniük a mostanihoz hasonlóan nyafogó szöszkét, hogy gyűrje le magában a félelmet és a kishitűséget.
Nagy Kristóf rezzenéstelen arccal hallgatta végig a történetet. Az Almási fiú pedig – az előadása után beállott csöndben – kínosan feszengve várta, hogy most mi következik. Az edző vajon jót nevet a történeten, vagy pedig a maradék tekintélye védelmében egyszerűen felzavarja őt a lelátóra?
Az ifjú mester következő mondata azonban egészen meglepőre sikeredett.