Ákos csak nagy sokára tudta kibogozni a hüppögő lány szavaiból, hogy mi is adott okot a nagy nekikeseredésre: Laci bácsi, Évi csapatának korábbi edzője lemondott a gárda további irányításáról. A krakkói kupagyőzelem után úgy gondolta, a legokosabb dolog a csúcson abbahagyni, így hát nyugdíjba ment. Ebben még nem is lenne semmi szokatlan vagy tragikus. Mint ahogy abban sincs semmi különös, hogy az új edzőt a fővárosból szerződtették, mégpedig egy, a harmincas évei végén járó, magas, jóképű fiatalember személyében, akit mellesleg Nagy Kristófnak hívnak, és máris rajong érte a fél csapat.
– Most azt akarod, hogy féltékenykedni kezdjek? – szólt közbe mosolyogva az Almási fiú.
– Még ha csak erről lenne szó! – legyintett szomorúan Évi. – Tudod, az új edző hozott magával egy játékost is a régi csapatától, aki ráadásul jobbátlövő. Most már hárman vagyunk erre a posztra! Biztos, hogy én leszek az, akit nem neveznek be a padovai tornára – szipogta, aztán újra csak keserves sírásba fogott.
– És ezt csak most tudtad meg? – kérdezte döbbenten Ákos. – A lányok miért nem szóltak minderről egy árva szót sem, amikor meglátogattak?
– Nagyon is jól tették. Ha elmondják, talán még most is az ágyat nyomnám, és a zsebkendőket áztatnám bánatomban – vélekedett Évi.
– Ez igaz – ismerte el a fiú. – De, gondolom, az első edzésen sem volt túl kellemes szembesülni ezzel a nehéz helyzettel.
Az együttérzésen túl azonban egyelőre nem tudott a kedvese segítségére lenni. A lányt most nyilvánvalóan nem vigasztalták volna a „nincs még ez a dolog lefutva” típusú, kincstári optimizmust tükröző közhelyes megjegyzések. Így hát azt találta ki, hogy a következő edzésre nemcsak a kapuig kíséri el a párját. Komolyabb terve egyelőre nem volt, azt azonban biztosan tudta, hogy a szobája mélyén jóval kevesebb lehetősége nyílna arra, hogy kedvezőbb irányba terelje a történéseket.
Az Universitas sportcsarnoka korábban is nyitva állt mindazon látogatók előtt, akik érdeklődést mutattak az egyetem valamely csapatának edzése iránt. Néhanapján akadt is egy-két tucat diák, akik helyet foglaltak a lelátón, és figyelték, miként gyakorolják társaik a különböző taktikai elemeket. Ákosnak azonban a Gondviselés ezúttal nem a lelátón mutatott helyet, és ez a körülmény nagy jelentőséggel bírt a későbbiekben…
A dolog úgy alakult, hogy amikor Évi és kísérője megérkeztek az edzésre, a lányok éppen egy hatalmas palánk becipelésével voltak elfoglalva. Az Almási fiú természetesen azonnal felajánlotta lovagias szolgálatait, sőt, választ sem várva nyomban megragadta a furcsa, fából és acélból összeállított alkotmány egyik sarkát.
– Mi a csuda ez, gyerekek? – kíváncsiskodott, miközben a küzdőtér felé araszolgattak.
– Az ellenfél sorfalát fogja helyettesíteni – magyarázta Anikó, a beállós. – Kristóffal ma az időn túli szabaddobásokat fogjuk gyakorolni.
Ákos fülének meglehetősen szokatlanul hangzott ez a bizalmaskodó megszólítás. A régi edzőt a lányok mindig Laci bácsiként emlegették, igaz, a két szakvezető között volt vagy harminc évnyi korkülönbség. Nos, pár perccel később hősünk maga is belátta, hogy meglehetősen furcsán venné ki magát, ha a csapat bármely tagja „lebácsizná” Nagy Kristófot. Az új edző valóban kifejezetten fiatalos külsővel rendelkezett.
– Állítsátok a palánkot a hatos vonalra, aztán melegítsetek be! – harsogta első utasításait, miközben bevonult a terembe. Ledobta a sporttáskáját a kispadra, csípőre tette a kezét, és a gimnasztikázó, passzolgató lányokat figyelve – amúgy a válla fölött – odaszólt az Almási fiúnak:
– Az a sudár termetű szöszke, a hatos mezben, egész ügyesen bánik a labdával. Hogy is hívják?
– Béres Anita – felelte Ákos, és közben roppant különös elképzelés bontakozott ki a gondolataiban: „Szent egek! Ez a fickó tán azt hiszi, én is a csapathoz tartozom?!”