Géza atya aztán úgy döntött, méltányolja Barna kérését, és „átvezényli” a ruhaosztó részleghez. Megkérte legújabb pártfogoltját, hogy vigye magával a bozontos szakállú Sándort is, és keressenek a számára valami használható lábbelit, amivel ki tudja húzni a telet, mert az a csupa lyuk kalucsni, amit jelenleg visel, bizony nem tűnik alkalmasnak erre.
– Hányas lába van, Sanyi bácsi? – érdeklődött Barna, miközben átvágtak az udvaron.
– Negyvenötös. Jau nagy lábon élek – viccelődött ízes tájszólással a hajléktalan, aztán hozzátette: – Majd olyat tessen keresni, fiatalember, amelyiknek jau vastag a talpa!
„No, egyelőre találjunk egy megfelelő méretűt, aztán majd ráérünk a talpa vastagságát mustrálgatni” – gondolta Barna, és sajnos néhány perc múlva beigazolódtak a balsejtelmei. A rendelkezésre álló készletben mindössze egyetlen pár negyvenötös cipő akadt, de az sem akaródzott felmenni Sándor lábára.
– Hinnye, ezt kinőttem – jegyezte meg keserű mosollyal a szája szegletében a hajléktalan. – De kár! Pedig ennek oszt jau vastag a talpa! – tette hozzá, bánatos szemmel méregetve a lábbelit.
Barna is elkeseredve forgatta a remek állapotban lévő, bélelt hócipőt, mígnem merengéséből a háta mögött felcsattanó éles hang zökkentette ki:
– Hát te meg mit csinálsz itt, fiam?
Amint megfordult a tengelye körül, legnagyobb meglepetésére az édesapját és a húgát pillantotta meg.
– Apa! Évi! Hogy kerültök ti ide?
– Ez most nem fontos! – jelentette ki Hajdú úr, ám mivel e sorok írója azon a véleményen van, hogy a kedves olvasónak joga van tájékozódni a történet minden fontos momentumáról, álljon itt néhány sorban a magyarázat:
Ezen a délelőttön nemcsak Hajdú Endre indult Barna keresésére, hanem Évi is. A lány a bátyja törzshelyeit járta végig, de miután sehol sem találta, felhívta az édesapját, és tájékoztatta a keresés eredménytelenségéről. Ekkor értesült róla, hogy az édesapja Ákoséknál tartózkodik, és jelenleg nincs a legjobb állapotban. Minden ellenérzését félretéve azonnal odasietett, az Almási-házhoz érve azonban megnyugodva konstatálta, hogy szerencsére semmi komoly baj nincs. Ákos és Hajdú úr éppen akkor indultak a plébániához. No persze, külön autóval. Évi természetesen nem az Almási fiú mellé ült be, sőt, egész úton barátságtalan gondolatokat táplált Ákos irányában. A megérkezésük után viszont száznyolcvan fokos fordulatot vett a hozzáállása. Csak állt, álldogált a szerencsétlen sorsú emberek zsivaja közepette, s mint akinek most hullik le a hályog a szeméről, csodálkozással vegyes elismerő tekintetet meresztett Ákosra.
– Nahát, te mindig meg tudsz lepni valamivel! – nyögte ki nagy sokára, s egy félszeg mosoly jelezte az arcán, hogy ez a meglepetés jóval kellemesebben érinti, mint a korábbiak.
– Nincs kedved itt maradni segíteni? – kérdezte az Almási fiú, hasonlóan zavartan. – Tudod, már a teaosztáshoz sincs elegendő emberünk, és mindjárt megérkezik az ingyenebéd.
A lány nyomban igent mondott a felkérésre, ám Hajdú úr, aki ekkor már újra ereje teljében érezte magát, minden atyai szigorát latba vetve megpróbálta rávenni a gyerekeit, hogy azonnal hagyjanak ott csapot-papot, és menjenek haza vele. Barna és Évi természetesen hallani sem akart erről.
A helyzetet a bozontos szakállú hajléktalan mentette meg. Sándor egyáltalán nem észlelte, miféle családi perpatvar folyik körülötte. Hajdú Endrét valamiféle jótékony adakozónak vélte, és teljes figyelme az illető lábbelijére összpontosult:
– De fájin cipője van az úrnak! – jegyezte meg vágyakozva. – És milyen jau vastag a talpa! Nem teccik akarni elcserélni az enyimre?
Ez már sok volt a zord atyának. Abba már kénytelen-kelletlen beletörődött, hogy akármit csinál, a gyermekei bizony nem szándékoznak megfutamodni a rájuk váró feladatok elől, de hogy a fia és a lánya után a cipőjét is a helyszínen kelljen hagynia?! No nem. Ezt már nem várta meg. Sarkon fordult, és dühösen elhagyta a terepet.