Ám kisvártatva úgy tűnt, Hajdú úrnak ezúttal saját magát is sikerült meglepnie legújabb kitörésével. Megpróbált mihamarabb úrrá lenni érzelmei fölött, s mint aki rossz álomból ébred, a szemét törölgetve, röstelkedve kért bocsánatot a viselkedéséért.
– Ugyan már, ne szabadkozzon – vigasztalta Almásiné. – Megkínálhatjuk egy kávéval? – kérdezte jóakaratúan.
– Ez nem valami jó ötlet, szívem – csóválta a fejét a családfő. – Szerintem Hajdú úrnak a legkevésbé sincs szüksége arra, hogy tovább emelkedjen a vérnyomása. Inkább egy nagy pohár hideg ásványvizet hozz!
– Jó ötlet – bólogatott Ákos, miközben az ablakhoz lépett, hogy friss levegőt engedjen be a szobába. Röviddel később pedig, amikor a pohár víz is megérkezett, kiterelte a családját a nappaliból, mondván, hogy négyszemközt szeretne beszélgetni a vendéggel.
Almási Károlyt, bár nem adta semmi jelét, módfelett bosszantotta, hogy egyelőre ki kell maradnia a dolgok sűrűjéből. De persze meg sem próbált indokot találni, hogy benn maradhasson a szobában. Később azonban, amikor a hitvese éppen a lurkókat terelgette vissza a tanulnivalójuk mellé, nem bírt ellenállni a kísértésnek: a nappali ajtaja elé lopódzott, és fülelni kezdett. Ákos hangját hallotta, amint arról győzködi a megtört édesapát, hogy fogadja el fia döntését az egyetemi tanulmányok elhalasztásáról.
– Most kérdezni fogok valamit, Hajdú úr, figyeljen rám jól. Tegyük fel, hogy a fiát, ne adj’ Isten, autóbaleset éri. Hangsúlyozom, csak feltételezésről van szó. Barna tehát ott fekszik a kórházban, nyakig begipszelve. Indokoltnak tartaná-e ebben az esetben, ha a fia elhalasztaná az egyetemi felvételit?… Ugye, hogy igen? Nos, higgye el nekem, egy harmadéves pszichológia szakos hallgatónak, hogy Barna lelki értelemben legalább annyira szenved, mintha minden csontja összetört volna. És a lelki sebek begyógyítása legalább annyi időt vesz igénybe, mint amennyi a csontok összeforrásához kell. És akkor talán még túlontúl optimistán is fogalmaztam.
„Jól érvel a gyerek!” – ismerte el magában a családfő, de további elemzésre nemigen jutott ideje, ugyanis éppen lebukott a neje előtt:
– Hát te meg mit csinálsz itt, drágám? Csak nem azt, amire gondolok? – tette csípőre a kezét Julika. – Nem hiszek a szememnek! Jóságos ég! De hiszen te hallgatózol!
– Csöndesebben, szívecském, az ég szerelmére! Még csak az hiányzik, hogy benn is meghallják! – csitította a fülig pirult családfő, aztán roppant kétes értékű magyarázatot adott elő az újságírók legfontosabb tulajdonságáról, a kíváncsiságról.
– No, ha annyira kíváncsi vagy, akkor gyere velem, fürkésszük ki, mennyi felesleges tea, cukor és citromlé van itthon, amit elküldhetnénk Ákossal a plébániának – javasolta a háziasszony.
Mire összeállították a csomagot, a pszichológus hallgató éppen kilépett a nappali ajtaján, nyomában a vendéggel:
– Szívesen mesélnék még, de hív a kötelesség. Tudja, egy seregnyi fagyoskodó ember várja, hogy visszaérjek – magyarázta Ákos. – Azt javaslom, jöjjön velem, Hajdú úr. Legalább megláthatja, hogy a fia igencsak hasznos és nemes cselekedettel foglalja el magát.
A plébánián eközben Barnának gondjai akadtak teaosztás közben.
– Inkább tegyen át a ruhás részleghez, atyám! – könyörgött Géza atyának. – Nincs szívem ilyen kis adagokat osztani ezeknek a szerencsétleneknek.
– Csak addig tarts ki, amíg a barátaink visszaérnek az újabb edényekkel, és a többi hozzávalóval – kérte az atya, majd szelíden megfeddte az egyik bozontos szakállú hajléktalant:
– Sándor, de hiszen már negyedjére áll sorba. Legyen egy kis belátással, később majd repetázhat. Most azonban azt szeretnénk, ha mindenkinek jutna az italból, hogy mindannyian átmelegedhessenek egy kicsit.