A bemutatkozással véget is ért Hajdú Endre átmeneti udvariassága. Továbbra is úgy járt fel-alá az Almási-ház nappalijában, mint valami túlbuzgó hajtó a rókavadászaton.
– Hol van a fia? Azonnal hívja ide! Haladéktalanul beszélnem kell vele, amíg még nem késő!… Azt akarom, hogy szálljon le Barnusról, hagyja őt békén. Talán még idejében közbe tudok lépni, amíg nincs rá végzetesen rossz hatással… amíg még nem történik valami jóvátehetetlen.
– Biztos abban, hogy az én fiamról beszél? Nem lehet, hogy összetéveszti valakivel? – tudakolta fejcsóválva a családfő. – Nézze, az én fiam egy szorgalmas, ambiciózus, tisztelettudó fiatalember, aki a légynek sem tudna ártani. Úgyhogy arra kérem, amennyiben…
A hívatlan vendég gúnyos kacaja félbeszakította az atyai szónoklatot:
– Persze, védje csak a mundér becsületét, ha kedve tartja, engem aztán nem fog átejteni vele. Hát mit képzelnek maguk? Azt hiszik, ölbe tett kézzel fogom nézni, amíg teljesen behálózzák a gyermekemet?
Ekkor már az Almási család apraja-nagyja ott tolakodott az ajtóban. Dóri földbe gyökerezett lábbal szemlélte a jelenetet, anya pedig, aki ez idáig az ikrekkel tanult, most csemetéi kezét fogva pislogott a handabandázó jövevényre. Még Gergő is előbújt a szobájából a nagy hangzavarra, pedig ő éppen a kedvenc rockegyüttese kazettáját bömböltette.
Almási Károly, mint valami tárlatvezető a kiállításon, kitárta a kezét szerettei felé, és így szólt a felbőszült apához:
– Nézzen körül, Hajdú úr. Úgy fest az otthonunk, mint holmi rablótanya? Az a benyomása a családomról, hogy haramiák és útonállók gyülekezete?
A vendég egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán, ha lehet, még elképesztőbb vádak sorolásába fogott:
– Nem érdekel a családi háttere, engem az Ákos nevű fiuk érdekel. Az a pernahajder, aki kocsmázni viszi az én Barnusomat, meg mindenféle kártékony vallási szektákba!
Ez már Károlyunknak is sok volt:
– Már megbocsásson, kedves uram, de legjobb tudomásom szerint a fiaink most éppen a Szent László plébániának segédkeznek egy jótékonysági misszió keretében. Úgyhogy amit ön állít, nevezetesen, hogy a katolikus egyházat holmi kártékony szektaként emlegeti, az egyenesen vérlázító!
Végszóra kinyílt a bejárati ajtó, és belépett rajta az az illető, akit a kétségbeesett apa égre-földre keresett. Ákos láttán Hajdú úr ismét csak meghökkent. Talán úgy képzelte, hogy a fia „rosszakarója” bizonyára valami züllött kinézetű, borostás, ápolatlan alak, akinek csimbókban lóg a haja, és csak úgy bűzlik a pálinkaszagtól. Ezzel ellentétben egy ápolt, tiszta küllemű és tiszta tekintetű fiatalemberrel kellett farkasszemet néznie, és ettől átmenetileg szédülési roham fogta el.
– Csak egy percre ugrottam haza – magyarázta Ákos. – Anya, megvan még az a nagy vaskondérunk?… Tudjátok, sokkal többen jöttek, mint vártuk, úgyhogy újabb edényeket kell beállítani teafőzéshez.
A vendég odalépett Almásiék elsőszülöttjéhez, és hevesen megmarkolta a karját:
– Mi van a fiammal?
Ákos nyomban rájött, hogy valószínűleg Barna édesapjához van szerencséje.
– Semmi különös – felelte csendesen. – Teát oszt a hajléktalanoknak Géza atya társaságában. Amikor ott hagytam, lelkes és vidám volt, de ami még ennél is fontosabb: színjózan.
– Ne gúnyolódjon velem, fiatalember! Tudja jól, hogy nem úgy értettem! – mondta Hajdú úr, és közben remegett a szája. – Mit… mit művelt maga a fiammal? – kérdezte vádlón, de ezúttal már nem várta meg a választ. Úgy érezte, inog a talaj a lába alatt, és amikor lepillantott, a szőnyeg úgy tűnt föl előtte, akár a hullámzó tenger. A legközelebbi fotelhez hátrált, belerogyott, aztán minden átmenet nélkül kitört belőle a zokogás.
Vissza az előző részre