– És Évával kapcsolatban mik a szándékaid? – kérdezte Imre, amikor egy kis szünetet tartottak az ócska Zsigulija rendbehozatalában.
– Egyelőre megpróbálok a háttérben maradni. Nem tehetek mást – magyarázta a barátja. – Már így is túl sokan hiszik azt, hogy egy kétszínű, számító alak vagyok, aki mindenkit csak arra akar felhasználni, hogy Évi közelébe férkőzhessen. Most türelmesnek kell lennem, ha nem akarok újabb és újabb félreértéseket.
– Mondd csak, nem gondolod, hogy túl sok itt a félreértés, a zavaró tényező? Már úgy értem: nem lehet, hogy a Gondviselés ezzel akar jelezni neked, hogy menekülj ennek a lánynak a közeléből?
– No mi az? Most megpróbálsz lebeszélni? – mosolygott Ákos. – Hiszen egy pár hete éppen te hívtad fel a figyelmemet, hogy talán lenne esélyem Évinél!
– Ja, kérlek, azóta sok minden történt – vonta össze a szemöldökét Imre. – Szerinted még most is van esélyed nála?
– Nézd, én nem foglalkozom esélylatolgatással, azt meghagyom a totóirodáknak. Annyit tudok, hogy szeretem őt, és nekem ennyi elég. Azt pedig még biztosabban tudom, hogy az igazság az én oldalamon áll, és ez előbb vagy utóbb mindenki számára ki fog derülni. Ennek így kell lennie – hajtogatta szinte önmagát biztatva Ákos, és ezekben a percekben erősnek és magabiztosnak tűnt fel a barátja előtt.
Aztán, miközben lekuporodott a szerszámos ládára, mély sóhaj szakadt fel a lelkéből, ami egyértelművé tette: a fiú bizony sokkal nehezebben viseli a tehetetlen várakozást, mint ahogy mutatja. Imre a szeme sarkából hosszasan fürkészte barátja arcát, majd csöndesen megszólalt:
– Mondd csak, cimbora, nem gondolod, hogy segíteni kellene annak a te igazságodnak, hogy inkább előbb derüljön ki, mint utóbb? – vetette fel ravaszul hunyorogva. – Hiszen végül is van valaki, aki pillanatok alatt tisztázni tudná a helyzetet Évi előtt…
– Rózsára célzol? – kérdezte Ákos, majd az igenlő válasz után heves fejcsóválásba kezdett: – Nem, azt hiszem, ennek még nincs itt az ideje. Az a kislány ma még túlságosan megbántottnak érzi magát. Ha mostanság kezdeném ilyesmivel abajgatni, valószínűleg épp az ellenkező hatást érném el – magyarázta csüggedten, aztán újra nagyot sóhajtott: – Hej, pedig mit nem adnék érte, ha Rózsának végre megszólalna a lelkiismerete, és őszintén elbeszélgetne Évivel!
Két nappal később Ákos az egyetemi könyvtárban összetalálkozott Rózsával. Először kölcsönösen úgy tettek, mintha nem vennék észre a másikat. Jobban mondva csak az Almási fiú tett úgy, mert olyan érzése támadt, hogy egyelőre nem lenne képes konvencionális fecsegésre a kis copfossal. A lány viszont félreérthetetlen arcjátékkal jelezte: észrevette a fiút, de nem hajlandó különösebb jelentőséget tulajdonítani a látványának. Néhány perccel később azonban, amikor is egyszerre fordultak ki az egyik könyvespolc mögül, már nem játszhatták el, hogy levegőnek tekintik egymást.
–Szia – köszönt először Ákos. – Látom, meggyógyultál – tette hozzá félszegen.
– Igen, már semmi nyoma rajtam annak a bizonyos autóstoppos éjszakának – jelentette ki Rózsa, nem minden célzatosság nélkül.
– Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem tőled – dadogta az Almási fiú. – Tudod, én nem akartam, hogy…
– Ugyan, hagyjuk a múltat! – legyintett Rózsa, és bizonyságául, hogy már semmiféle tüske nincs a szívében, meghívta Ákost egy kávéra a büfébe. Nemsokára teljesen új alapokra helyezték a kapcsolatukat, s miután mindent alaposan megtárgyaltak, Ákos összeszedte a maradék bátorságát, és előrukkolt a nagy kéréssel:
– Ha esetleg beszélnél Évivel, és megpróbálnád eloszlatni a köztünk támadt félreértést, nagyon hálás lennék. Sokat segíthetnél az ügy tisztázásában.
A copfos lány megnyerően mosolyogva biztosította róla a fiút, miszerint az elkövetkezőkben azon lesz, hogy Évi megismerhesse annak a bizonyos félresikerült utazásnak minden apró momentumát. Aztán, amikor elváltak, előhúzta a kabátja zsebéből a telefonját, és sietve tárcsázott:
– Szervusz, Frédi! Azt hiszem, beszélnünk kellene…