Ákos pár nappal később autószerelésben segédkezett Imrének, s miközben beszámolt a barátjának a történtekről, az elképedve csóválta a fejét:
– Magasságos ég! Ital, szerencsejáték, kocsmai jelenetek!… Biztos vagy benne, hogy szükséged van erre, öregem? – kérdezte aggódva, és bár éppen a fűtetlen garázsban tartózkodtak, nem emiatt futott át borzongás a testén, hanem inkább azért, mert nagyon is plasztikusan képzelte maga elé az imént hallott történetet.
– Ha valakit ki akarsz emelni a sárból, akkor óhatatlanul te is összesározod magad egy kicsit – jegyezte meg Ákos.
– Hát, ha nincs jobb dolgod, mint a sárban dagonyázni… – vonogatta a vállát Imre, mire az Almási fiú elmosolyodott:
– A mértékkel alkalmazott sárfürdő éppenséggel nagyon is egészséges. Nem hallottál még róla?… Egyébként pedig szükségtelen aggódnod. Gondom lesz rá, hogy ne Barna legyen rossz hatással rám, hanem inkább én lendítsem jó irányba az ő sorsát.
Imre határozott mozdulatokkal meghúzott egy csavart, majd fölegyenesedett, és elgondolkodva vakargatta az állát:
– Mondd csak, miért olyan fontos neked ez a srác? Csak nem azért, mert…?
– Jaj, ne kezdd már te is! – csattant fel Ákos. – Most, amikor nagy nehezen sikerült végre kivernem Barna fejéből azt a badarságot, hogy én csak a húga miatt barátkozom vele, semmi szükségem rá, hogy újra emiatt kelljen magyarázkodnom.
– Én nem erre gondoltam – szabadkozott Imre. – Inkább attól tartok, hogy valamiféle lélektani gyakorlatnak tekinted a dolgot, és most éppen azt próbálgatod, hogy miképpen tudod hasznosítani az egyetemen tanultakat.
– Szó sincs ilyesmiről – csóválta a fejét a pszichológia szakos hallgató.
– Az is elég, ha ő érzi kísérleti nyúlnak magát – mondta csöndesen a barátja. – Akkor aztán a legjobb szándékod is a visszájára fog elsülni.
– Hidd el, én őszintén megkedveltem ezt a fiút – bizonygatta Ákos. – Minél többet beszélgetek vele, annál világosabban látom, hogy a lelke mélyén ő nagyon is jó ember. Csak egyelőre még nem tud megbirkózni azzal a teherrel, ami a vállára nehezedik.
– Ugyan, miféle teher nehezedik az ő vállára? – kérdezte gúnyosan Imre.
– Az apja mindenáron értelmiségit akar faragni belőle. Ehhez az elváráshoz minden körülmények közt ragaszkodik, és ahelyett, hogy szeretetet, meleg családi hátteret biztosítana a gyerekei számára, éjt nappallá téve dolgozik az anyagiak előteremtésén, s közben elfelejti, hogy nem csak kenyérrel él az ember.
– Na de ha mindez így van, akkor mi a helyzet Évával? Ő is ebben a családban nőtt fel, vagy nem?
– Nem vagyunk egyformák. Nem törvényszerű, hogy egyazon családban felnövő gyerekek ugyanúgy reagáljanak egy adott helyzetben, nekem aztán elhiheted. Különben is, ahogy én kihámoztam: ez a bizonyos elvárás csak az elsőszülött fiú iránt ilyen hatalmas. A lány, akit nem nyomaszt semmilyen teher, szinte brillíroz az élet minden területén, és az apja legtitkosabb álmait is túlszárnyalja. Ezzel aztán még egy lapáttal rátesz a bátyjával szembeni elvárásokra, hiszen onnantól kezdve ő az úgynevezett „bezzeg-testvér”, akit folyton példaként emleget a család Barna előtt. Így aztán szép lassan ördögi kör fonódik a delikvens köré, ahonnan, mire észbe kap, már nem is képes egyedül kitörni.
– Ejha! – csettintett Imre, és nagy csodálkozásában még a szerszám is megállt a kezében. – Mondd csak, te még mindig hallgatóként jársz be az egyetemre, vagy már te tartod az előadásokat?
Ákos szerényen elmosolyodott:
– Mindössze arról van szó, hogy jól sikerült a pályaválasztásom. Szeretem, amit tanulok, és ráadásul még tehetségem is van hozzá.
– Bárcsak az autószereléshez lenne ilyen tehetséged! – jegyezte meg pikírten Imre. – Miért nem fogod rendesen azt a villáskulcsot? Így aztán napestig csavargathatom az anyát itt a túlvégen, akkor sem fog megszorulni.