A határőr kiállította a mikrobuszukat a sorból, és megmutatta, melyik sávon haladva tudnak visszafordulni Magyarország felé. Barna a kezébe temette az arcát, Béla halkan szitkozódva tekergette a kormányt, Alfréd pedig egyfolytában azt hajtogatta: „Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! Most még egyszer be kell állnunk a sorba!”
Rózsának leírhatatlan bánat ült ki az arcára, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ő már nem lehet ott a döntőn. De ami ennél sokkal megdöbbentőbb volt az Almási fiú számára: a többiek mélységes egyetértéssel figyelték, amint a copfos lány megadóan összepakolja a holmiját, és magára veszi a kabátját.
– Srácok! Csak nem azt akarjátok mondani, hogy éjnek idején kirakjuk ezt a szerencsétlen lányt az útra, és úgy megy haza, ahogy akar?! – kérdezte a társaságtól.
– Hát mi mást tehetnénk? Forduljunk vissza mindannyian? – kérdezte egy vékonyka hang a kisbusz hátuljából.
– Béla! – fordult a sofőrhöz Ákos. – Ha jól emlékszem, azt ígérted Rózsa mamájának, hogy egyben viszed haza a kislányát. Legalábbis, amikor elindultunk, így mesélted. Most meg…
– De arról nem volt szó, hogy nem képes egy érvényes úti okmányt magával hozni! – vágott közbe ingerülten a vezérszurkoló. – Világéletében ilyen szeleburdi volt. Most legalább megtanulja, hogy az utazás előtt mindig ellenőrizni kell az útlevél érvényességét!
– Üljön be a bárba – mutogatott visszafelé Barna, a határállomástól kétszáz méterre ugyanis egy éjjel-nappal nyitva tartó vendéglátó egység üzemelt. – Majd visszafelé fölvesszük, és elmeséljük neki, mi történt a döntőn.
– Ezt magad sem gondoltad komolyan – hurrogta le Ákos a pityókás fiút. – Másfél napig üldögéljen egy kocsmában?
Alfréd megcsillogtatta visszataszító vigyorát:
– Mindenki magából indul ki, igaz? – böködte meg Barnát, aztán türelmetlenül előreszólt: – Na, mi van? Elindulunk végre? Nem szeretném elmulasztani az év mérkőzését!
Ákos is szedelőzködni kezdett, aztán megkérte kapatos útitársát, hogy engedje kiszállni.
– Jó utat és jó szurkolást! – kiáltotta mérgesen, mielőtt bevágta a kisbusz ajtaját.
– Minden jót, dalnokom! – integetett gúnyosan Alfréd. – Hazafelé majd gyakoroljátok a Himnuszt, hátha a legközelebbi meccsen már ti is ott lesztek!
Béla gyorsan a gázba taposott, mintha újabb bonyodalmakat akart volna megelőzni, és a szurkolói különítmény nemsokára már szlovák területen rótta a kilométereket.
A két hoppon maradt vándor keserves arccal nézett a fehér kisbusz után, míg csak el nem tűnt a szemük elől.
– Annyira sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam! – siránkozott Rózsa. – Most miattam te sem lehetsz ott a…
– Hagyd a csudába – legyintett Ákos. – Egyáltalán nem rád vagyok dühös. Nem fér a fejembe, micsoda alakokkal utaztam idáig…, és tudod, mi a legszomorúbb számomra? Az, hogy ezek a fickók Évi barátjának mondhatják magukat.
– Hogy a barátai lennének, az túlzás. Inkább csak évfolyamtársai – próbálta tisztázni a fogalmakat a lány, de Ákos nem sokkal lett higgadtabb közlendője nyomán:
– Ha elgondolom, hogy ezek a kérges szívű illetők valaha orvosok lesznek… hát, eléggé elkeserítő – méltatlankodott tovább. Aztán, amikor Rózsa arcára esett a pillantása, érzékelte, hogy a lányt csupán egy hajszál választja el attól, hogy sírva fakadjon. Hirtelen nyugalmat erőltetett magára, sőt, egy gyönge kacajt is megpróbált kipréselni a száján:
– Különben pedig, ahogy apám szokta mondani, nézzük a dolgok jó oldalát. Legalább megszabadultam attól a tehertől, hogy továbbra is Alfréd gúnyolódásának céltáblája legyek… Csak tudnám, mivel vívtam ki az ellenszenvét! Hiszen soha életében nem látott még, ennek ellenére úgy tekintett rám, mintha legalábbis gyerekkorunk óta a legádázabb ellenségek lennénk!
Rózsa immár nem a riadalom, hanem a meglepődés okán meresztett nagy szemeket:
– Te tényleg nem érted? Nem sejtesz semmit? – kérdezte csodálkozva. – Frédi már hónapok óta udvarol Évinek.