– Igaza van Ákosnak – kelt az Almási-fiú védelmére Rózsa. – Ezeket a műsorokat szerintem is nagy hiba a délutáni programsávban adni. Hiszen olyankor még a kisgyerekek is szem- és fültanúi lehetnek!
– Én ilyesmit hajnali egykor sem néznék szívesen – jegyezte meg Béla is.
– Ugyan már – legyintett Alfréd. – Ott a sárga karika a képernyő sarkában, ami arra figyelmeztet, hogy nem gyerekeknek szóló műsor zajlik éppen.
Most Ákos volt az, aki gúnyos mosolyra biggyesztette az ajkát:
– Ezt magad sem gondolod komolyan! Nem hallottál még a tiltott gyümölcsről? Az a sárga karika éppenséggel arra sarkallja a gyereket, hogy csak azért is nézze meg az adást. A szülő pedig hiába tiltja meg – már ha egyáltalán törődik vele, hogy mit is néz a csemetéje a tévében -, úgysem tudja mindig ellenőrizni. A gyerek meg közben felnő, és a kockásfülű nyúl, meg a hétfejű sárkány helyett ilyen visszataszító, primitív emberek történetein.
– Miért, szerinted kiket kellene mutogatni egy tévéshow-ban? – kérdezte Alfréd.
Ákos elgondolkodott egy pillanatra, aztán így szólt:
– Ismerek egy idős bácsit, a nagypapám falujabeli. Az idén múlt kilencven éves a kisöreg. Megélt két világháborút, az egyikben még harcolt is. Az oroszok elvitték málenkij robotra, csak ’49-ben keveredett haza. Akkor látta először az ötéves ikerfiait. Aztán született még három gyermeke, akiket tisztességben felneveltek a feleségével. A fiainak szakmát adott a kezébe, az egyik lánya orvos lett, a másik tanítónő. Később jöttek az unokák, majd a dédunokák is. A család vasárnaponként templomba járt, és szép csöndesen túlélték a forradalmat, az új gazdasági mechanizmust, meg a rendszerváltozást. Ha úgy vesszük, a kisöreg nem csinált semmit, csak éppen tisztességben, becsülettel felnevelt öt gyermeket. És ezt a „csak”-ot nagy-nagy idézőjelben tessék érteni… Bármibe lefogadom, hogy a bácsi soha életében nem szerepelt még egyetlen tévéműsorban sem, és nem is fog. Ő a szenzációhajhász média számára nem érdekes.
– Kimondtad a kulcsszavakat: a kisöreg nem csinált semmit – szólt közbe Alfréd. – Ilyen unalmas sztorikra nem lehet műsort alapozni.
– Látod, ez a baj, hogy manapság a tisztesség, a becsület, a hit, a család némelyek számára üresen csengő, unalmas fogalmak… Tudod, azért a tisztességes kisemberek közt is vannak olyanok, akiknek egyáltalán nem unalmas az életük, és sokat lehet tőlük tanulni.
Alfréd, talán most először a beszélgetés folyamán, némileg engedékenyebb hangnemre váltott:
– Tegyük fel, hogy mégis akadna olyan műsorvezető, aki szívesen eldiskurálna a papával, és valami fatális véletlen folytán főműsoridőben kerülne adásba az anyag… Most mondd meg nekem őszintén: ki a búbánat nézné azt a műsort?
Ákos halványan elmosolyodott:
– Nézd, én elismerem, hogy időbe telne, amíg a kereskedelmi csatornák műsorához szokott embereket vissza lehetne téríteni a helyes útra, de azért mindenképpen érdemes lenne megpróbálni.
– Helyes út! Ugyan már! – legyintett Alfréd, immár sokadszor. – Aztán kinek van joga megmondani, hogy melyik is az a helyes út?
– Létezik olyan értékrend, amely már kiállta az évezredek próbáját. Nyilván te is hallottál róla, úgy hívják: kereszténység. És természetesen vannak egyéb olyan értékrendek is, amelyek nem a közösségrombolásra esküdtek fel… No persze, én nem mondom, hogy nincs joga senkinek közösségromboló dolgokkal próbálkoznia. De az ilyenek utazzanak el egy lakatlan szigetre, és csináljanak maguknak ott túlélőshow-t. Manapság úgyis divatos ilyesféle műsorokat csinálni.
A nagy beszélgetés közben hamar eltelt az idő. Észre sem vették, és már oda is értek a határra. Bár Béla, a sofőr Barna miatt idegeskedett, mégis Rózsa volt az, akivel probléma adódott. A határőr ugyanis, miközben a társaság tagjainak úti okmányát vizsgálta, egyszer csak így szólt a copfos lányhoz:
– Kisasszony, magának lejárt az útlevele.