Április 12., 18 óra 00 perc
A fenti időpontot Sugár Zoltán a maga visszafogott, mértéktartó stílusában írta le. Egyszerűen a Sugár TV újjászületésének és felvirágzásának történelmi dátumaként aposztrofálta, és ezt percenként sulykolta a munkatársaiba, gyártásvezetőtől a takarítónőig. Ehhez a megfogalmazáshoz méltó módon viselkedett természetesen Kép Ernő is, aki olyan harsány szavakkal vezette be az első élő kapcsolást a Nyaralóba, mint amikor egy olasz halaskofa a portékája megvásárlására buzdítja a standja környékén bámészkodó népeket. Aztán a kép ráközelített a műsorvezető mögötti óriáskivetítőre, amelyen az volt látható, hogy a lakók az asztalt körbeülve éppen vacsoráznak. Több ezer endrevárosi lakás tévékészülékén tűnt fel sorban a játékosok arca, míg végül a kamera Demeter bácsinál állapodott meg.
A kisöreg egyelőre vegyes érzelmekkel viseltetett eme meglehetősen újszerű szociális otthon iránt. Falatozás közben megpróbálta számba venni, kik is alkotják az őt körülvevő társaságot. Első pillantásra csupán a vak lány és Szerte Lenke jelenlétét találta indokoltnak, bár ez utóbbival kapcsolatban furcsállta, hogy egy ápolt részt vesz a vacsora elkészítésében és feltálalásában. Úgy vélte, tán valamiféle napos rendszer van itt érvényben, amilyen hajdanán az iskolában volt szokás, így aztán biztosra vette, hogy előbb-utóbb neki is be kell majd kapcsolódnia a közös munkába. Báránynét tekintve viszont nem voltak kétségei afelől, hogy a főnővérrel van dolga. Azt egyáltalán nem tartotta különösnek, hogy a főnővér a vacsorafőzés folyamatában is tevékenyen részt vett. Úgy gondolta, kevés dolog akadhat ebben az intézményben, amibe a nagyhangú asszonyság ne szólna bele.
– Parancsol valamilyen italt, Farkas úr? – zökkentette ki egy udvarias hang a merengéséből. Amint hátrapillantott a válla fölött, egy libériás inason akadt meg a tekintete. Módfelett elégedetten konstatálta, hogy Farkas úrnak szólították.
– Köszönöm a kedvességit! Hozzék egy fröccsöt, de veresborbúl ám! – adta le a rendelését, miközben nyugtázta magában, hogy a személyzet újabb tagjának kiléte vált ismertté. Hogy a többiekről is információkhoz jusson, fülelni kezdett a beszélgetésükre. Nem volt különösebben nehéz dolga, mert annak a szöszke, csöcsös lyánynak be nem állt a szája, mióta megérkeztek.
Csecs Emőke éppen Orgaz Nusit interjúvolta:
– Neked mi a foglalkozásod?
– Gyógytornász vagyok – vágta ki rövid gondolkodás után az örömlány, és úgy értékelte magában, hogy tulajdonképpen ezzel nem is esett a hazugság bűnébe.
– Hű, az szupi! – nyilvánította ki elismerését lakótársa hivatása iránt a kebelcsoda. – És hol dolgozol? Valamilyen kórházban?
– Két évig valóban egy kórházban dolgoztam, mint ápolónő, de azóta maszek vagyok – tájékoztatta Nusi. – Miután kitanultam a szakmát, kiváltottam az ipart, és azóta házhoz megyek a kuncsaftjaimhoz – magyarázta, és saját maga előtt is csodálatosnak tűnt, miszerint úgy beszél az életéről, hogy egy szóval sem füllent, mégsem fedi föl valódi énjét.
– Jujj, de szupi neked! – áradozott Emőke. (Általában kevés olyan pozitív dolog vagy fejlemény fordult elő az életében, amelynek jellemzésére ne tartotta volna ideálisnak a „szupi” kifejezést.) Most ráadásul még annak is örülhetett, hogy egy hajdani ápolónőt tudhat a közelében, ha netán valami baj történne. – És te mivel foglalkozol? – fordult most a másik oldalán helyet foglaló vak lány felé.
– Fodrász vagyok – vágta rá az igazságot Viktória, de abban a pillanatban legszívesebben képen törölte volna saját magát. (A garázsban üldögélő Kukk Olivér is úgy érezte, hogy szíves-örömest lekeverne most egy pofont a lányának, nem is beszélve Sugár Zoltánról és Alig Győzőről, akik a pofonon túl az adást is kis híján lekeverték, s e percben azon tűnődtek, vajon akadt-e már olyan valóságshow a televíziózás történetében, amelyik rögtön a közvetítés első órájában véget ért.) Szerencsére a lakótársak önironikus tréfának vélték a vak lány szavait, és az elhangzásuk után beálló pillanatnyi dermedt csöndet követően jóízű hahotára fakadtak. Egyedül Csecs Emőke nem mulatott, sőt, a többieket is megpróbálta rávenni, hogy haladéktalanul szüntessék be a vihorászást:
– Naaa, most miért kell kinevetni szegényt? – méltatlankodott, miközben rosszalló tekintettel pásztázta végig az asztaltársaságot. – Gondolják csak el, milyen iszonyú nehéz lehet neki megcsinálni egy frizurát, amikor…
– Kedvesem – fogta meg a karját Nusi –, Rózsa természetesen csak viccelt.
Eközben az akaratlanul mókamesterré avanzsált Viktória egy inas húscafat megrágásával bajlódott, s szentül megfogadta, hogy ezentúl minden egyes szavát az inas húscafathoz hasonlóan fogja megrágni, mielőtt kimondaná őket.
Az inas (mármint nem a húscafat, hanem Archibald) most Emőkénél érdeklődött:
– Hozhatok valamit inni, kisasszony?
– Szűrt gyümölcslevet kérek – felelte a kebelcsoda, aztán felsóhajtott: – Nahát, milyen fura érzés, hogy most engem szolgálnak ki itallal, nem fordítva! Tudják, én azelőtt egy koszos kis lebujban voltam pincérnő – tájékoztatta a társaságot, majd minden átmenet nélkül harsány kacagásban tört ki. A többiek fel nem bírták fogni, mi van ezen a tényen nevetnivaló, hiszen pincérnőként dolgozni egy koszos lebujban nem tartozik az élet ellenállhatatlanul vidám dolgai közé, de csakhamar kiderült, hogy e percben világosodott meg Emőke agyában a Rózsa által imént tett megjegyzés humoros volta.
Demeter bácsi újabb két nevet pipált ki a képzeletbeli listán. Megint tisztultak valamicskét a viszonyok. A szöszke csöcsöskorsót minden bizonnyal azért utalták be ebbe az intézetbe, mert nincs ki mind a négy kereke, az a lila hajú frájla pedig a gyógytornász. Ez aztán a jó hír! A kisöreg úgy érezte, fölöttébb nehéz lesz kivárni, amíg sor kerül az első testnevelési foglalkozásra. Megnyalta a szája szélét, és fölemelte a poharát, amit szemből harsány jókívánsággal kommentáltak:
– Kedves egészségére, Demeter bá! – rikoltotta felé az asztal túloldaláról az egyik férfi, akinek hirtelen nem jutott eszébe a neve, csak az, hogy amint a bemutatkozáskor meghallotta azt a bizonyos nevet, nyomban erős hányinger fogta el.
Természetesen Zöld Taksony volt a szóban forgó név tulajdonosa. A hajdan kelenföldi illetőségű hajléktalan végtelenül elégedett volt a sorsával. Az idejét sem tudta már, mikor volt ilyen jó dolga. Van meleg kaja, van hideg pia, egyik csaj jobb mint a másik, és ma este végre nem a flaszteren fog aludni, újságpapírral takarózva, hanem igazi ágyban! Mi kellhet ennél több?… Talán még egy pohárka bor.
Archibald haladéktalanul intézkedett az ügyben, miáltal Taksony úgy érezte, hogy Meseországba nyert beutalót, és bár egyelőre nem tudta, meddig tarthat ez a rózsaszín álomszerű társasutazás, de elhatározta, hogy minden egyes pillanatát maradéktalanul ki fogja élvezni. Amikor az ő foglalkozására terelődött a szó, szerényen megjegyezte:
– A hulladékfeldolgozó szakmában dolgozom.
Szóval ez a kukás – gondolta Demeter bácsi, és e percben még nem tudta eldönteni, hogy vajon ebbéli minőségében van-e jelen ez a férfi, vagy az alkoholizmusát jött kikezeltetni. Végső Bulcsút illetően viszont nem volt kétsége afelől, hogy a fiú az ápoltak közé tartozik. Eddig mindössze háromszor szólalt meg, de mindegyik megnyilvánulása valamilyen formában a halál témakörével volt kapcsolatos. Nem tartotta túlzottan megnyerőnek a fiatalembert, de akinek a jelenléte igazán nyugtalanította, az a barna bőrű illető volt. Bizalomgerjesztés terén bizony ő kullogott leghátul a kisöreg listáján. Mivel Demeter bácsi nem rendelkezett széleskörű antropológiai ismeretekkel, arra gyanakodott, hogy a pacák valószínűleg indián lehet. Emlékeiben feltolultak azok az élmények, amelyeket hajdanán, kisiskolás korában a padláson szerzett, ahol gyertyafény mellett szinte falta a Vadnyugatról szóló kalandregényeket. Az egyik kedvenc szerzője, valamilyen Károly, emlékei szerint épp olyannak írta le az indiánokat, mint ahogy az a kimondhatatlan nevű harcos kinézett.