Április 8., 13 óra 45 perc
Az igazgatói irodában e pillanatban hárman tartózkodtak: Sugár Zoltán, Alig Győző és egy Szerte Lenke névre hallgató idős hölgy. A második illető éppen beszámolt az elsőnek, mégpedig arról, hogy mit tud a harmadik személyről:
– Az úgy volt, hogy reggel Budán volt dolgom, de mivel az autóm éppen Violánál volt, kénytelen voltam villamossal menni. A Moszkva téren átszálltam a…
– Lekötelezne, Győzőkém, ha megkímélne tanulságos magánéletének a közlekedéssel kapcsolatos szemelvényeitől, és a lényegre szorítkozna – kísérelte meg felpörgetni az elbeszélést az igazgató.
– Én csak próbálom felkészíteni a várható fejlemények elviselésére, Főnök – vigyorgott a mindenes, sokatmondó pillantást vetve az idős hölgyre. – Majd amikor megszólal, rögtön meg fogja érteni, miről beszélek… Na szóval, ahogy a Moszkva téren bóklásztam, egyszer csak felfigyeltem a nénire, amint ott álldogált az emberpiac közepén. Mindjárt gondoltam, hogy nem a testi erejét és a szaktudását kívánja áruba bocsátani, teszem azt mint kőműves…
A Győző által megjósolt pillanat már el is következett:
– Pongrác Pista volt nálunk a legjobb kőműves – kapcsolódott be a diskurzusba az idős hölgy. – Majdnem mindenkinek ő építette a házát a faluban. Legalábbis amióta Végh Miska meghalt. Nagyon szép munkája volt, és meg lehetett benne bízni. Ha ő egyszer azt mondta, hogy nyolc órára jön, akkor legkésőbb fél kilenckor ott is volt. Nem sokat ivott, csak estefelé…
– Elnézést, nem egészen értem… kiről tetszik beszélni? – vágott közbe érdeklődve Sugár úr.
– Hagyja már, Főnök, rám figyeljen inkább! – javasolta a mindenes. – Szóval, ő is kiszúrt engem, mert ahogy elhaladtam mellette, megszólított, sőt, belekapaszkodott a karomba, és megkért, hogy segítsek neki hazamenni, mert eltévedt. Rendben van, mondom, hol tetszik lakni? Azt mondja: Balekov utca 8. III. emelet 14. Elmentünk a címre, becsengettem… Két akkora pasas nyitott ajtót, hogy még egyenként is nehezen fértek volna ki a nyíláson. Közölték, hogy soha életükben nem látták a nénit, aztán tájékoztattak arról a természetgyógyászati érdekességről, hogy a Balekov utca klímája nem kedvez a vörös hajú egyének számára, magyarán, finoman az értésemre adták, hogy tűnjek el a szemük elől, és balesetvédelmi szempontok miatt ne is nagyon merészkedjek a környékre a jövőben.
– A balesetvédelmi oktatást mindig Király Feri tartotta a téglagyárban – informálta a hallgatóságát Lenke néni. – Örültünk neki, mert addig se kellett dolgozni, a napunkat viszont fizették. Sokat nevettünk mindig az oktatás alatt. Főleg a forró téglákról volt benne szó. De Gulyásné azt reklamálta, hogy ő igenis szeret forró téglát tenni az ágytakarója alá, amikor infulenzás. Na, ezen aztán megint nevettünk.
Sugár úr nem nevetett, hanem tovább faggatta a beosztottját:
– Tehát arra sem emlékszik, hogy hol lakik?
– Nekem is ez jutott eszembe, úgyhogy megkérdeztem tőle, nála vannak-e a papírjai – bólintott a mindenes, miközben átnyújtott egy viseltes személyi igazolványt az igazgatónak. – Ebben az áll: Tajtékpipa utca 27. Ez egy apró kis utcácska, kint Rákoscsaba és a világvége határán. Az okmány szerint tizennégy éve ott lakik a néni… Na, ekkor már felhívtam a menyasszonyomat, és megkértem, hogy hozza el az autómat a…
– Könyörgöm, hanyagolja már el a közlekedésszervezési élményeit! – vágott közbe türelmetlenül az igazgató.
– Csak a benzinpénz miatt mondom – hangsúlyozta Győző. – Szóval, kikocsikáztunk a Tajtékpipa utcába. A 27. szám alatt egy régi építésű családi ház áll. A csengetésre kijött egy terhes asszonyka, de ő sem ismerte fel a nénit. Azt mondta, két éve vették a házat egy fiatal házaspártól. Erre megszólal a nénike, hogy kár volt idejönni, mert ő már réges régen elköltözött a Tajtékpipa utcából. Mit mondjak, én is pipa lettem, és éppen tajtékzani akartam, de aztán úgy gondoltam, sebaj, a Főnök úgyis kifizeti majd a benzinpénzemet.
– Tudom, milyen érzés ez – bólogatott együttérzően az igazgató –, amikor ideges vagyok, nekem is sok marhaság megfordul a fejemben. Tovább!
– Nincs tovább – mondta némi csalódottsággal a hangjában a mindenes. – A néni bizonygatta, hogy ő a Balekov utcai lakásban lakik, de oda most nem lehet bemenni, mert éppen felújítási munkákat végeznek rajta. Kérdem tőle: ismeri ezt a két nagydarab férfit? Azt mondja: persze, ők a szobafestők.
– És azok voltak? – kérdezte az igazgató.
– Na ja! Szobafestők fekete öltönyben, kopaszon és napszemüvegben – gúnyolódott Győző. – És mind a kettő akkora, mint egy háromajtós szekrény. Biztos megizmosodtak a festékesvödör cipelése közben…
– Manapság már nem hengereznek mintákat a falra a szobafestők – sajnálkozott Lenke néni. – Pedig az milyen szép volt! Csak hát nagyon kellett vigyázni, hogy egyenesen húzzák a hengert! Ott aztán egyből meglátszott, hogy melyikük iszákos! Kemenes Jóska például sosem tudott szépen hengerezni. Ha nem lötyögött benne egy kis szilvórium, akkor remegett a keze, és nem lett szép a minta, ha meg bevágott egy fél litert, akkor meg ferde lett az egész!
– Mondja, Alig, maga is arra gyanakszik amire én? – kérdezte az igazgató.
– Lehetséges, hogy a lakásmaffia intézte el szegényt – bólogatott Győző.
– Mindenesetre én most feltárcsázom a rendőrséget – jelentette ki Sugár úr, a beosztottja meghökkent pillantásától kísérve.
– Miért akar ilyen zavaros ügyekbe belemászni, Főnök? A mi szempontunkból talán nem tökéletesen mindegy, hogy miképpen került utcára a játékosjelöltünk?
Sugár úrnak nem állt szándékában belemászni semmiféle zavaros ügybe. Régi barátját, Csőd őrmestert hívta fel, és azt kérte tőle, nézzen utána a nyilvántartásban, hogy nem keres-e valaki bármilyen okból egy Szerte Lenke nevű idős asszonyt. Közben többször átlapozta a néni személyi igazolványát, s elgondolkozva motyogta maga elé:
– Csak tudnám, milyen falut emlegetett az imént. Itt az áll, hogy Budapesten született.
– Ezt én is erőteljesen tudakoltam, de nem sok sikerrel – mondta Győző. – Részletesen elmagyarázta, hol áll a templom, merre van a kocsma, hová esik a községháza, aztán végigsorolta, hogy melyik házban ki lakik, de a falu nevét az istennek nem volt hajlandó elárulni. Szerintem már ő maga sem emlékszik rá.
Időközben megérkezett a nemleges válasz Csőd őrmestertől. Az igazgató megköszönte a segítséget, letette a kagylót, aztán az öreglányhoz fordult:
– Lenke néni, drága! Tessék mondani, van valamilyen rokona Pesten?
– Van – bólintott az asszony. – A keresztlányom. Ő most Kanadában van.
Az igazgató egy pillanatra elámult ama geopolitikai érdekesség fölött, hogy a nagyhatalmak Kanadát, mint XXVI. kerületet, Budapesthez csatolták.
– Úgy értem, itt a városban vannak-e rokonai, hozzátartozói?
– Jelenleg nincsenek, aranyoskám. A keresztlányom, Krisztike, már évek óta Kanadában van. Ott dolgozik, tudja?
– És szokott magának levelet küldeni?
– Persze, hogy szokott. Legutoljára is, amikor Zánkán nyaralt az úttörőtáborban, küldött egy szép képeslapot.
– Fölösleges köröket fut, Főnök – szólt közbe a mindenes. – Én már alaposan kifaggattam útközben. Szerintem nincs senkije. Ha lenne, vajon miért álldogált volna tök egyedül a Moszkva téren? De hát különben is: miért érdekes ez? Megvan végre az utolsó szereplőnk, úgyhogy akár holnap indulhat a show!
– Ezt valóban komolyan gondolja, Gyufaszál?
– Miért ne? Nagyon mulatságos figura, úgyhogy szerintem odáig lennének érte a nézők! Költöztessük be, aztán ha nem válik be, legfeljebb ő lesz az első kiszavazott játékos!
Sugár Zoltán kétkedve csóválta a fejét. Már épp a száján volt, hogy „Ez teljességgel lehetetlen”, amikor eszébe ötlött valami. Lelki szemei előtt hirtelen bulvárlapok szalagcímei jelentek meg, amelyek azt harsogták: „A Sugár TV megmentett egy nyugdíjast a hajléktalanságtól! A humánum diadala! Az emberarcú média jó cselekedete! A Sugár TV a hóna alá nyúlt a lakásmaffia áldozatának! Emberek! Ki ismeri Lenke nénit? Mindenki nézze az STV valóságshow-ját! Rokonok, hozzátartozók kerestetnek!”
Révülten nézett maga elé, aztán mélyet sóhajtott, ahogyan az nagy horderejű bejelentések előtt szokás:
– A hét végén útjára indítjuk a Sugár TV valóságshowját, a Nyaralót!