Egy evolúciós félreértésből fakadóan a laposkövi pamutgyík azt hiszi, hogy hideg van. Ez az információja a hátsó lábán elhelyezkedő érzékelő tappancsokból származik, amelyek hidegnek érzékelik a követ, amelyen az állat álldogál. Ez még önmagában nem okozna problémát, de a pamutgyík azt hiszi, hogy ha a kő hideg, akkor minden hideg, ezért gyorsan növeszt magának egy kezeslábast. Ez ugyanolyan módszerrel történik, ahogy a pók hálót sző, csakhogy a pamutgyík 273659-szer gyorsabban dolgozik a póknál.
(Eme tevékenysége egyébként óvodai gyermekmondókákban is fennmaradt:
– Sző, fon, nem takács, mi az?
– A laposkövi pamutgyík!)
Miután a laposkövi pamutgyík fonalpáncélja elkészül, az állat rádöbben, hogy így viszont aszott meleg van, víz meg sehol. Kínjában mit tehet mást, leeszi magáról a pamutpáncélt. Biológusok megfigyelése szerint ezt mindig a jobb hátsó vagy a bal mellső lábánál kezdi. Tovább nem is nagyon jut, mert eddigre az emésztőrendszerében felgyűlt pamutszálak gombolyaggá gömbölyödnek, és eltömítik az emésztőcsatornát. Az állat ekkor felegyenesedik, és próbál öntudatosan a jövőbe nézni, de csakhamar belátja, hogy ez édeskevés a fennmaradáshoz.
A laposkövi pamutgyíknak az a legnagyobb baja, hogy nincsen saját identitása, egyfolytában más fajokat másol. Felegyenesedik, mint egy szurikáta, tekereg, mint egy fonalféreg, sző, mint egy pók, holott leginkább a töppedt kis ivarszerve megnövesztésével kellene foglalatoskodnia, akkor talán szaporodni is tudna, és nem halna ki még sötétedés előtt. De ez utóbbi vonást meg a kérészektől lopta, tehát megállapítható, hogy a laposkövi pamutgyík az állatvilág legnagyobb plagizátora.