Igen, a cím igaz. Még olyan szerzőkkel is előfordul, akiknek nincs külön szerkesztőjük. Nevezetesen, hogy több bekezdés, vagy akár komplett oldalak is kimaradnak a történetből. Nálam most a következő rész esett efféle öncenzúra alá a Rés a kerítésen című novella kapcsán:
Benur egyszer elsírta magát a gazdája előtt, és bár ezt csöppet sem szégyellte, mégis kínos pillanatba torkolltak az események. Őszelő havának vége volt már, közeledett az esős időszak, és ilyenkor egyre többször esett meg, hogy a tisztiszolga esténként felolvasott a gazdájának, aki a pamlagon hevert.
Könnyed, rövid kis történetek voltak ezek, olyasfélék, amilyeneket a kaszárnya irattárának annál az ablakánál lehetett kikölcsönözni, amelyik kifejezetten az efféle pergamenek és papirosok közreadásával foglalkozott, szorgalmazván, hogy az olvasni tudó testőrök – leginkább persze a tisztek – ilyetén módon is elszórakoztathassák magukat, ha már a katonák nehéz kenyerét kell enniük.
Amikor Benur belekezdett az egyik ilyen kikölcsönzött iromány felolvasásába, még nem lehetett tudni, hogy baj lesz, de aztán a történet egyre inkább hasonlatossá vált Filkor százados hajdan valódi sorsához. A nevesincs szerző úgy vezette fel a kalandokat, miszerint két jeles férfiú versenyzett egy kitűnő úrhölgy kegyeiért, aki végül csak az egyiküket választhatta, a másikukat pedig örök romlásba taszította anélkül, hogy ez lett volna a szándéka.
Benur az utolsó papírlapok felolvasása közben már sejtette, hogy rossz vége lesz a dolognak. Nem volt buta fiú, nyilvánvaló volt számára már a leirat közepe táján is, hogy ezt az egész történetet Filkor százados azért hallgatja egyre nagyobb érdeklődéssel és átéléssel, mert a saját sorsát ismeri fel benne, de hát nem lehetett abbahagyni.
És aztán bekövetkezett a korábban elképzelhetetlen.
A regényes történet végén Filkor felpattant a pamlagról, mégpedig igencsak felindultan, és fájdalmas kiáltozásba fogott, erre pedig az addig földön kuporgó és nagy bőszen felolvasó Benur átölelte a százados lábszárait, és átérezve, hogy milyen megpróbáltatásokat okozhatott a gazdájának, annyit bírt kinyögni:
– Bocsáss meg nekem, apám!
Súlyos csönd támadt a helyiségben. Az ominózus mondat elhangzása után Benur annyira összegörnyedt a padlón, mint aki próbálna eltűnni Filkor százados saruja mellett, sőt legszívesebben bebújna a talpa alá. A tiszt pedig hirtelen megmerevedett, a hadonászó karjait is úgy hagyta lengedezni a levegőben, és csak nagy sokára engedte le a lábai tövéhez, ahonnan aztán fölemelte az akkor már sírdogáló tisztiszolgáját.
– Nincs miért bocsánatot kérned, Benur – mondta szokatlanul fakó hangon. – Én már régóta a fiamnak tekintelek téged.
És hogy miért maradt ki végül ez a rész? Mert semmit nem ad hozzá a történethez. Eredetileg azt lett volna hivatott szolgálni, hogy az olvasó érzékelje, Filkor százados immár fiaként szereti a tisztiszolgáját. De fölösleges ezt olyankor érzékeltetni, amikor az olvasó már réges-rég tudja.
Az író nem szívesen húz ki olyan bekezdéseket, oldalakat, amelyekkel sokáig, akár hosszú órákon át pepecselt, de ha végül az eszére hallgat, akkor kénytelen-kelletlen ugyan, de megteszi.
Viszont azáltal, hogy közöltem, hogy miért nem közöltem, végül mégis közöltem, tehát igen ravasz lókötő vagyok én.
Köszönöm a ravaszságodnak, hogy végül mégis közölted, sebaj, hogy azt is hozzábiggyesztetted, hogy miért nem közölted … 😀