Janó bácsi úgy meglepődött ezen a kijelentésen, hogy hirtelenjében csak annyit bírt kinyögni:
– Miféle elképzeléseim?
– Például, milyen magas legyen a vitrin? – ecsetelte Ferkó édespja. – Vagy hogy csak felülről legyen üvegezve, vagy oldalt is? Meg amikor elkészül, milyen színűre fessem le? Vagy maradhat natúr fa? Tudja, ilyesmikre céloztam, tanár úr – magyarázta a szaki, és közben egy pillanatig sem vesztegette az időt. Előhúzott a zsebéből egy mérőszalagot, és már oda is illesztette a makett széltéhez, hosszához.
– Biztos, hogy meg tudja csinálni? – kérdezte nagyot nyelve Janó bácsi.
Az idősebbik Ferkó a jószívű és adakozó embereknek azon csoportjához tartozott, akik nem szerettek nagy feneket keríteni semmiféle jó cselekedetüknek, ezért hát most úgy tett, mintha jelen helyzetben neki kellene megbántódnia:
– No, hát ne sértsen már meg a tanár úr! Igaz, hogy most az építőiparnak egy másik területén dolgozom, és falakat szigetelek, de azért a becsületes, tanult szakmám szerint mégiscsak asztalos volnék. Higgye el a tanár úr, hogy a kollégámmal két este alatt összeütjük a vitrint, és olyan takaros lesz, mintha egy bútorboltban rendelték volna meg!
Janó bácsiban most kettős érzelmek viaskodtak. Egyrészt tele lett a szíve örömmel és meghatottsággal, másrészt meg félelemmel is, és kissé remegő hangon kérdezett rá:
– És mennyibe fog kerülni?
Úgy festett, hogy az asztalos most már valóban kezd megbántódni:
– Csak nem képzeli a tanár úr, hogy pénzt fogadok el ezért?
– Mi pedig nem fogadhatjuk el ingyen – vonogatta a vállát Janó bácsi.
– Nézze – kezdett bele a békülékeny hangú magyarázatba Ferkó apukája: – A műhelyemben van egy rakás hulló anyag. Azokból játszva kihozzuk azt a vitrint. Ha nekem nem kerül pénzbe, akkor hogy kérhetnék bármennyit is a tanár úrtól?… No persze – emelte fel a mutatóujját – mindez nem jelenti azt, hogy selejt anyagokból dolgoznánk. Teljesen hibátlan és jó masszív lesz a vitrin, efelől kezeskedem.
– Nem úgy van az – csóválta a fejét továbbra is Janó bácsi, bár igen szelíden. – Az anyagköltség még rendben is volna, na de hát munkadíj is van a világon!
– Munkadíjat sem számítok fel. Legyen ez az én hozzájárulásom a projekthez – erősködött az asztalos, aztán a gyerekekhez fordult:
– Mondjatok már ti is valamit, srácok! Segítsetek meggyőzni a tanár urat, mert én egyedül kevés leszek ehhez, úgy látom.
– Más megoldást nemigen látok, mint hogy fogadjuk el a segítséget – szólalt meg Juhász Roland.
– Én is amondó vagyok, hogy vegyük be tiszteletbeli tagnak Ferkó papáját a makettező szakkörbe, és akkor már teljesen jogos lesz a segítsége – vélekedett gyakorlatiasan Kiss Márk.
– Csatlakozom az előttem szólókhoz – nyújtotta fel a kezét Almási Bence is, mintha szavazáson vagy tanórán lenne. – Gondoljon bele, Janó bácsi, hogy milyen jó érzés lesz visszamenni a vitrinnel az iskolába! Akkor már nem akadékoskodhat az igazgató úr sem, mert nem lesz mire hivatkoznia.
Az idős tanárt végül meggyőzték a felsorakoztatott érvek, és beadta a derekát. Ferkó papája pedig, ahogy ígérte, pár nap múlva leszállította a vitrint. Egy kollégája társaságában érkezett meg, egy kis furgonban, amelynek rakterében ott álldogált a gyönyörű bútordarab. Bizony, gyönyörű volt az a vitrin, merthogy az asztalosmester le is festette.
– Manapság már túl hideg van a kültéri festéshez – magyarázta –, a tanár úr kis szobájában meg aztán főleg nem lett volna szerencsés festegetni, mert akkor hol aludt volna a tanár úr? A festéknek elég átható szaga van, nem érdemes túl sokat beszippantani belőle. Úgyhogy tegnap lemázoltam a vitrint. Az én műhelyemben nem zavart senkit. Na, hogy tetszik a színválasztásom?
Janó bácsi meghatottan simított végig a vitrin oldalán, és egyelőre nem tudott megszólalni. Nem így a fiúk! Egymás szavába vágva ecsetelték, hogy ilyen szép barna árnyalatot még nem láttak, bár a megnevezést illetően volt némi vita közöttük. Juhász Roland kávébarnának látta a vitrint, Almási Gergő gesztenyebarnának, Kiss Márk azonban határozottan leszögezte, hogy ez bizony csokoládébarna, és közben úgy nyalta meg a szája szélét, hogy félő volt, mindjárt bele fog harapni a vitrin egyik lábába.
Az asztalosmester nagyot nevetett ezt látván, majd így szólt:
– Egyikőtöknek sincs igaza, srácok. Bármennyire is furcsán hangzik, de ennek a színnek a hivatalos neve fügebarna. Még a kódját is meg tudom mondani: 884–544. Nyugodtan ellenőrizzétek az interneten, ha nekem nem hisztek.
A fiúk elcsodálkoztak, hogy mi mindent kell manapság tudnia egy asztalosnak, de hosszadalmas ámuldozásra nem volt idő, mert Ferkó apukája tett egy javaslatot:
– Ha gondolja a tanár úr, most rögtön be is szállíthatjuk az iskolába a vitrint. Itt a kollégám, ő is ráér még egy órácskát, ketten pedig játszva felvisszük ezt a kis bútort akár az emeletre is.
Janó bácsi elmosolyodott:
– Rendben, de azért a lényeget el ne felejtsük! Gyorsan tegyük bele az iskola makettjét!
A vitrin átadása fényesen sikerült. Most látszott csak az igazgató úron, hogy ő is szerette volna, ha a makett kiállításra kerül, de ez idáig nem látott rá reális lehetőséget. Most viszont, hogy nélküle is megoldottak mindent mások, a gyerekekkel együtt ő is önfeledten tanulmányozta a pompás és igazán részletgazdag diorámát.