Most olvastam, hogy elhunyt Gallai Péter, a Piramis és a Bikini zenekarok billentyűse. Rögtön eszembe jutott egy réges-régi emlék, még a kilencvenes évek elejéről.
(Ezen írás keletkezésének dátuma: 2019. szeptember 16.)
Írtam már egy párszor róla, hogy akkoriban a srácokkal rendszeresen jártunk „ródolni”. Igen, ilyen fennkölten neveztük meg egymás között azt a tevékenységet, hogy a zenekarok igazi „road”-jainak, technikusainak segítettünk hangfalakat, állványokat meg erősítőket cipelni és kábeleket feltekergetni, illetve hasonlóan kvalifikált tevékenységeket végezni.
Jómagam duplán örültem, ha a Bikini a városba jött. Egyrészt mert a megalakulásától kezdve, már nagyon kölyökkorom óta imádtam a zenekart, másrészt pedig a Bikini akkora név volt már abban az időben, hogy a sportcsarnokban léptek fel, nem pedig az Aranybikában lévő Bartók-teremben, ahová mindent egy csigalépcsőn kellett felcipelni. A „Sporiban” meg gurult minden.
Ennek ellenére azért nem volt ott sem könnyű dolgunk, jó pár tonnányi felszerelést megmozgattunk délután is, a koncertre készülve, meg késő éjszaka is, a buli után. Megizzadtunk rendesen. Cserébe természetesen megtekinthettük a koncertet, illetve pár száz forintos gázsit is kaptunk a bulit szervező művközponttól.
Természetesen mi, húszéves kis gyökerek igen nagyon menő dolognak éltük meg mindezt, lehetett rajoskodni a haverok meg a csajok előtt a nyakunkban fityegő stage pass-okkal, de azért persze jól tudtuk, hogy mi vagyunk a „tápláléklánc” alján, egyszerű trógerek vagyunk ebben a történetben.
Véget ért az egyik ilyen koncert, a művész urak levonultak a színpadról. Engem különösen rosszul érintett, hogy az akkori Bikini-dobos fennhangon és úgy konkrétan beszólt egész Debrecennek. Már akkor sem értettem, mi válthatta ki ezt, én úgy éreztem, egy telt házas, jó hangulatú koncert után nem igazán indokolt ez a megnyilvánulás, de nyilván nem én voltam az, akinek az orrára kötötte bárki is, hogy mi volt az ok. Csupán egy illúzióval lettem szegényebb, mint már akkor is lokálpatrióta, továbbá akkor még aktív dobos, akinek ráadásul ez a fószer volt a kedvenc dobosa a Bikiniben valaha megfordult összes ütős közül.
Aztán egyszer csak kijött az öltözőből Gallai Peti, elegánsan felöltözve, hosszú kabátban, diplomatatáskával a kezében, odasétált a színpad széléhez, és leszólt nekünk, helyi kistraktoroknak, akik éppen ott izzadtunk a hangládákkal, és azt mondta: „Nagyon szépen köszönjük a munkátokat, fiúk!” – majd megfordult, és indult kifelé, a zenekari buszhoz.
Valószínűleg azóta is ott állunk, pislogva, tátott szájjal, félig megemelt hangfalak alatt görnyedve.
A kontraszt igen komoly volt. Szerintem az ilyet hívják úgy, hogy jó ember.
Ez így már nem megy tovább
Kifogynak belőlünk a csodák
Én keletnek, te meg nyugatnak
Indulnánk végreBorítsunk ránk fátylat
Halálos minden magyarázat
Fekete szavakba öltözöm
Vagy te mész el, vagy én költözöm