Ültünk a parkban. Hideg volt. Én addig még soha, senkivel nem veszekedtem. Anyámékkal sem, nemhogy a nagymamámmal.
– Szerintem most már menjünk haza – javasoltam félénken.
– Ne megyek – szögezte le a nagymamám.
Oké. Fasza. Itt ülünk a kurva nagy hidegben, ebben a hülye parkban, hetven méterre van a szájbavert lépcsőház, ahol már ELEVE meleg van, mivel van benne radiátor, de Mamika nem jön. És tudom, hogy ezt most nekem kell elsimítani. De fogalmam sincs, hogyan csináljam.
Tizenhét éves vagyok, egy szerencsétlen kis fasz, akinek a családjában ilyesmi eddig nem történt. Nem voltak nagy veszekedések, nagy kiátkozások, fej fölött lengetett járóbotok, örökké haragszomrádok. Mi a bánatot csináljak?
– Nagyika, itt mind a ketten meg fogunk fázni – mutatok rá okosan, mint aki éppen készül mindenből négyesre leérettségizni, feltéve, hogy megéri a májust.
– Nem baj – szögezi le Mamika, és hát végül is igaza van. Mit sajnálkozna az emberiség azon, ha itt most mindketten elpusztulnánk?
– Még a Híradóban sem fogják bemondani, hogy itt lepett be minket a hó – próbálom viccesre venni a figurát.
Mamika elpityeredik. Én meg innentől kezdve tudom, hogy a humoros vonal nem játszik. Nem hat rá. Vagy ha igen, hát pont ellenkezőleg.
Súlyos lesz a csönd megint, próbálkozom:
– Már biztos kész van a vacsora.
Láthatóan nem érdekli. Na jó, hát étlen–szomjan több napig is ki lehet bírni egy kurva parkban, még akkor is, ha közben az ember megfagy. Sőt, akkor még hamarabb. Vagy tovább is? Nem tudom már követni saját magamat.
– Figyelj, Nagyika, én nem tudom, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Nem tanítottatok meg arra, hogy mi ilyenkor a teendő. Összevesztél Apuval, oké, de én most mit csináljak? Nemsoká hazaér Anyu, neki nem is kéne az egészről tudni. Mármint ha most felmennénk, és…
– Én nem megyek fel!
– Jó – roskadok magamba az iménti nekibuzdulás után. – Akkor fagyjunk meg itt. De én nélküled nem megyek fel. Ez nyilvánvaló. Nem foglak itt hagyni a szakadó hóesésben.
És tényleg ülünk, és hagyjuk, hogy essen ránk a hó.
Aztán gondolok egyet, odaaraszolok mellé a padon, és csak úgy átölelem:
– Mamika, én téged nagyon szeretlek.
Megenyhül. Már az ölelésén érzem. Mert visszaölel. És másképp sír, mint az előbb.
Megfogom a kezét. Felállunk a padról, és hazaindulunk. Nem tanította meg az apám és az anyám, hogy mit kell ilyenkor csinálni, de szerintem most lettem felnőtt.
