Másnap délután Ákos a munkaidő lejárta előtt kimenőt engedélyezett az asszisztensnőjének:
– Mára már csak egyvalakit várok, Ágika, úgyhogy nyugodtan hazamehet.
Az asszisztensnő ijedten lapozgatta a naptárát:
– Nálam senki sincs beírva.
– Ne aggódjon, Ágika, maga nem hibázott – nyugtatta meg Ákos. – Az utolsó vendégem úgymond magántermészetű ügyben fogja felkeresni a rendelőmet.
– Ja, már értem – bólintott az asszisztensnő, és megkönnyebbülve szedelőzködni kezdett.
Miután távozott, nem sokkal később egy ötven év körüli férfi jelent meg a rendelőben. Amikor bemutatkozott, Ákos némileg csodálkozva mérte végig. Az illető teljesen átlagos férfiú volt. Középtermetű, közepes testalkatú, se nem kopasz, se nem dús hajú, se nem komor, se nem joviális… egyáltalán, amolyan egészen hétköznapi, jelentéktelen személynek tűnt. Ákos úgy vélte, ha valami miatt egy óra múlva személyleírást kellene adnia a fickóról egy rendőr őrmester számára, bizony nehezen tudna bármiféle jellegzetes tulajdonságot, pláne különös ismertetőjelet megnevezni.
A férfi is érezte, hogy a vendéglátója enyhe csalódással küszködhet.
– Valami baj van, uram? – érdeklődött, mellesleg teljesen közömbös hangon.
– Tudja, valahogy nem ilyennek képzeltem egy magánnyomozót – csúszott ki a meggondolatlan válasz Ákos száján.
A férfi elmosolyodott, de csak alig észrevehetően. A megbántottság legkisebb jele nélkül így szólt:
– Az én hivatásomban alapvető szempont, hogy az ember igyekezzen minél észrevétlenebb maradni, minél kisebb feltűnést kelteni. Azt gondolom, sokkal nagyobbat nézett volna uraságod, ha jómagam felhajtott gallérú bőrkabátban, a fogaim közt pipával, a kezemben pedig nagyítóval jelenek meg itt. Akiről már messziről lerí, hogy magánnyomozó, az akár be is dobhatja a törülközőt, mert onnantól fogva nem magánnyomozó többé.
– Önnek száz százalékig igaza van – bólintott Ákos. – Bocsásson meg a neveletlen megnyilatkozásomért. Most pedig talán fáradjunk be a rendelőbe, és foglaljunk helyet, hogy elmondhassam, mivel szeretném megbízni…
Ákos kissé sokallta az előleget, amit a magánnyomozó kért, de aztán azzal vigasztalódott: ha ez az ára a családi béke újbóli megteremtésének, akkor semmi sem lehet drága.
Akkor pedig már végképp nem gondolt az összegre, amikor alig egy hét múltán a magánnyomozó komoly eredményekről számolt be. Telefonon történt a bejelentkezés, és a férfi mihamarabbi időpontot kért, hogy előterjeszthesse a saját szavai szerint „roppant sikeres” nyomozásról szóló jelentést.
„Milyen szokatlanul lelkes a hangja” – gondolta Ákos a telefonbeszélgetés alatt, majd így szólt a kagylóba:
– Be tud jönni a rendelőmbe másfél óra múlva? Akkor már egyedül fogok itt–tartózkodni.
– Értem. Kilencven perc múlva ott leszek. Esetleg néhány perc hosszabbítás lehetséges – közölte kedélyesen a magánnyomozó, mintha csak egy futballbíró lenne.
Másfél óra múltán fény derült rá, mi okozta a detektív szokatlan lelkesedését.
– Ahogy elnézem, ön egy kissé kapatos – állapította meg Ákos, amikor beengedte a rendelőbe.
– Azért ne túlozzunk, uram – méltatlankodott a detektív. – Nem tagadom, van bennem egy szalonspicc, de kizárólag a nyomozás sikere érdekében fogyasztottam alkoholt. Mindjárt megérti, amint ön elé tárom minden részletre kiterjedő jelentésemet.
– No, essünk túl rajta – sóhajtott Ákos, és miközben hellyel kínálta a vendégét, igyekezett alátolni a széket, nehogy véletlenül melléüljön.
A magánnyomozó az ölébe vette táskáját, és némi nehézségek árán előbányászta belőle a jegyzetfüzetét. Fellapozta a kívánt oldalon, s máris hozzákezdett a jelentéshez:
– Nos, az uraságod által előterjesztett megbízás nyomán mintegy hat nappal ezelőtt megkezdtem az adatgyűjtést, és mostanra megállapítást nyert, hogy az ügy szálai egy bizonyos Alvaro nevű mágushoz vezetnek. Az illető a Pacsirta utcában rendel, már ha szabad ezt a kifejezést alkalmaznom eme kétes értékű praxissal kapcsolatban. Nevezett úriember tevékenységi körébe tartozik a szerelmi oldás és kötés, a jóslás, illetőleg a rontás és az átok levétele is.
– Elképesztő, hogy miféle ostobaságokért képesek manapság fizetni a hiszékeny emberek – csóválta a fejét Ákos.
– Mégpedig nem is kis összegeket! – emelte föl a mutatóujját a detektív. – Tájékozódtam Alvaro mágus díjszabását illetően, és megállapítottam, hogy tízezer forint alatt szóba sem áll a jelentkezőkkel.
– Jobb helyeken az ilyesféle alakok már rég vizsgálati fogságban ülnének – dörmögött bosszúsan Ákos.
– Magam is osztom a véleményét, uram, de most rátérnék a fő nyomozati csapásirányra, ami nevezett Alvaro mágus személyazonosságának megállapítását célozta – fogalmazott fellengzősen a detektív. – Ennek érdekében felkerestem néhány vendéglátóipari egységet a Pacsirta utca környékén.
– Ah, ez mindent megmagyaráz…
Vendéglátója megjegyzése nyomán a magánnyomozó megbántott arckifejezést öltött:
– Azt hiszem, uraságod némi ellenérzéssel viseltet az önfeláldozástól sem mentes módszereim iránt. Köztudott, hogy az adatgyűjtés során a leggyorsabb eredményt úgy érheti el az ember, ha leereszkedik a nép egyszerű fiainak körébe, márpedig a nép egyszerű fiainak bizalmát nehéz elnyerni egy vendéglátóipari egységben, ha az ember kizárólag málnaszörpöt fogyaszt.
– Azért remélem, a számla végösszegéből nem az fog kiderülni, hogy ön mindvégig a felső polcról fogyasztott, ráadásul az ügy érdekében megvendégelte a nép összes egyszerű fiát, aki a nyomozás ideje alatt a környéken tartózkodott – jegyezte meg Ákos.
– A lényeg a végeredmény, és a siker érdekében semmi sem lehet drága – ismertette ars poeticáját a detektív, majd kirukkolt a farbával: – Nos, a nyomozás kiderítette, hogy ez az Alvaro mágus eredetileg Bodzás János néven látta meg a napvilágot, és nem más, mint az ön által egy hete említett Bodzás Fruzsina ápolónő testvérbátyja…
