Eljött hát az utazás napja. Ákos, ígéretéhez híven, előállt az autóval, hogy felvigye legjobb barátját Budapestre, pontosabban a ferihegyi légikikötőbe. Nem volt túl rózsás a hangulatuk, míg bepakolták a bőröndöket a csomagtartóba, s az utazás során is csak lassan jött meg a kedvük a beszélgetéshez.
Imre hosszasan nézte a szántóföldek fölött köröző varjakat, a messzi erdőket és egy távoli kis falu templomtornyát, aztán így szólt:
– Érdekes dolog ez. Máris az jár a fejemben, hogy amikor majd körülbelül egy év múlva visszatérek, akkor is ilyen szomorú, szürke és ködös lesz a táj, nekem mégis repesni fog a szívem, hogy újra láthatom.
– Még sosem mondtad, hogy egy éven belül szeretnél hazatérni – jegyezte meg Ákos. – Mindenesetre reménykeltő.
– Nézd, az is lehet, hogy másfél lesz abból az egyből, vagy kettő, netán még több – hűtötte le rögtön a barátja. – De egy biztos: azzal a reménnyel szeretnék hazajönni, hogy lakáslehetőséget tudok teremteni magamnak. Illetve nem pusztán a reménnyel, hanem az ehhez szükséges anyagiakkal a tarsolyomban szeretném újra látni ezt a tájat. És ha ehhez konzerveken és csirkelábon kell élnem, akkor is azt fogom mondani: megérte.
– Konzerveken és csirkelábakon? Te? Aki egy jó húslevesért vagy töltött káposztáért kilométereket képes gyalogolni? – hüledezett Ákos.
– Úgysem lesz időm a hasamon gondolkodni – magyarázta Imre. – Reggelente kukásautón fogok kezdeni. A délutáni műszakom pedig az építőiparban folytatódik majd. Ott aztán jöhet minden. Burkolás, parkettázás, vízvezeték-szerelés. És mielőtt előállnál a szokásos aggályaiddal, már előre közlöm: a sógorom is ezt csinálja, és hónapok óta bírja. Akkor nekem pláne bírnom kell, mivel jó harminc kiló köztünk a különbség, mégpedig az én javamra.
– Nem is amiatt aggódom, hogy vajon lesz-e módod magyaros gasztronómiai élményekhez jutni Írországban, képzelheted…
– Nézd, az ember csakis ott tud spórolni, ahol lehet. A szállás költségei adottak lesznek, azt minden héten ki kell fizetni. Meg hát egyébként sem óhajtanék a híd alatt lakni. Mellesleg akkor hamar haza is toloncolnának, az a gyanúm. Ruházkodásra nem kell költenem, mert a munkaruhámat biztosítani fogják, bálba meg amúgy sem készülök járni. Itallal, cigarettával nem élek, és semmi egyéb káros szenvedélyem nincs, amiről le kellene mondanom. Marad az ennivaló.
– Na de az ég szerelmére! Hogy akarsz két állást vinni az előbb részletezett menüvel? Ráadásul mindkettő kemény fizikai munka. És pontosan arról van szó, hogy a sógorod jó harminc kilóval könnyebb nálad! Neki talán beválik ez a csirkeláb-menü, de kétlem, hogy a te fizikumodhoz ez lenne a legmegfelelőbb.
– Hát akkor majd annyival több csirkelábat eszem – mosolyodott el Imre, de maga is érezte, hogy a dolog nem tűnik túl viccesnek a barátja számára.
– Jobb lett volna, ha inkább nem mondasz semmit. – fakadt ki Ákos. – Az előbb még örültem, hogy egy éven belül haza akarsz térni, sőt reális lehetőséget látsz rá. Na de ilyen áron? Miért akarsz magadból emberi roncsot csinálni? Ismerlek már régóta, tudom, hogy keményen dolgozol, a céljaid érdekében bármilyen kényelemről képes vagy lemondani, és ha egyszer a fejedbe veszel valamit, azt tűzön-vízen át keresztülviszed. Ezek után azt hiszem, nincs mit csodálni azon, ha egyre inkább aggódom érted, azok alapján, amiket itt előterjesztettél. Remélem, legalább a nővérednek lesz annyi hatása rád, hogy jobb belátásra bírjon, és oda fog figyelni arra, hogy mit művelsz magaddal odakint.
– Jaj, Ákos, úgy érzem, már megint eltúlzod a dolgokat – szakította meg a panaszáradatot Imre. – Azt a csirkelábat csak jelképesen értettem. Arra céloztam, hogy nem azért megyek el ilyen messzire dolgozni, hogy a nehezen megkeresett pénzt eldőzsöljem.
– Hát csak vigyázz – felelte Ákos –, mert ha orvosi kezelésre kell költened a keresményedet, akkor épp oly kevéssé lesz értelme az egyszemélyes expedíciódnak, mintha teszem azt elkártyáznád a fizetésedet. Sőt!
Újra csak hosszas hallgatásba burkolóztak. Amikor Imre már elviselhetetlennek érezte a csendet, bekapcsolta a rádiót. Éppen egy ír zenekar muzsikált az éterben. Imre nyomban továbbtekerte a gombot, hogy másik csatornát keressen.
– Az a gyanúm, ír zenét hallgathatok még eleget – jegyezte meg némi iróniával, aztán hozzátette: – Azt mondják, Írország sokban hasonlít Magyarországhoz. Tudtad ezt?
Ákos nem felelt azonnal. Látszott, hogy még az imént tárgyaltakon rágódik. Onnan lehetett tudni, hogy mégis eljutottak a füléig barátja szavai, hogy kisvártatva így szólt:
– Azért csak vigyázz azzal a nagy hasonlósággal, meg ne tévesszen. Nekem egyszer kis híján az életembe került, hogy azt képzeltem, ismerem a tájat, mint a tenyeremet. Pár évvel ezelőtt történt a dolog. Valahol Szabolcs megyében autóztam egy nyílegyenes és meglehetősen néptelen úton. Hallgattam a rádiót, és amikor az egyik kedvenc számomat játszották, dalra fakadtam. Egyre jobban beleéltem magam a dalolászásba, amikor is azon kaptam magam, hogy mindenféle lassítás vagy körültekintés nélkül áthajtottam egy kereszteződésen. Nyomban gyanús lett valami. Beletapostam a fékbe, leálltam az útpadkára, aztán kiszálltam a kocsiból. Ahogy visszanéztem, egyszer csak elkezdett remegni a lábam, és szinte szakadt rólam a víz, pedig szeles őszi idő volt. Észrevettem ugyanis, hogy volt egy Stop tábla, aminél meg kellett volna állnom. Hiába volt nyílegyenes az út, amin haladtam, nem az volt a magasabbrendű, azaz a védett, hanem az, amelyik keresztben futott. És mellesleg épp abban a pillanatban haladt át rajta egy kamion. Ha fél perccel később érek oda, egész biztosan ott hagytam volna a fogam. Csak azért, mert rutinból vezettem, és azt hittem, ismerem a környéket.
– Nem lehetett kellemes élmény – ismerte el Imre. – Tényleg szerencséd volt, hogy megúsztad.
– Az bizony – bólintott Ákos. – Onnantól kezdve soha nem énekelgettem az autóban, és nem vezettem többé rutinból. Emlékezetes figyelmeztetés volt.
A rádióban most egy ismert magyar melódia csendült fel, és mivel Imre semmiféle fogadalmat nem tett az autóban való éneklést illetően, halkan dudorászni kezdte a dallamot. Aztán így szólt:
– Örülnék neki, ha nem efféle szomorú témákról beszélgetnénk Ferihegyig. Most egy jó ideig úgysem találkozunk, ne ez legyen már az utolsó emlékem veled kapcsolatban.
Ákos respektálta a kérést, így hát az elkövetkező órában terítékre kerültek mindenféle hajdani diákcsínyek, kamaszszerelmek, és számos egyéb emlék, ami csak két barátot összeköthet. Így már gyorsabban telt az idő. Mire észbe kaptak, már ott is álltak a reptér parkolójában.
Bevitték a csomagokat, aztán Imre elintézte az ilyenkor szükséges formaságokat. Nemsokára pedig elkövetkezett a búcsú perce is.
Ákos sokszor elképzelte, milyen lesz ez a perc. Készült mindenféle patetikus idézetekkel. Mit mond majd utoljára, kedvest, szépet a barátjának. Hogy felülről térkép e táj, de azért hazavár e lángoktól ölelt kis ország. Mert itt, ha már élned nem is, de halnod kell. És bár neked nincsenek hegyeid, mégis visszaadjuk őket, ha hazajössz. Mert ez a világ olyan világ, mint a mogyorófavirág: sokat ígér, de keveset ad… Ám végül, mert valami furcsa érzés szorongatta a torkát, nem kezdett szónoklatba, csak annyit mondott:
– Hát akkor… Isten áldjon.
Imre még ennyit sem szólt, csak némán megszorította a barátja kinyújtott kezét. Nézték még egy darabig egymást, azt latolgatva, mit is kell ilyenkor csinálni, majd látva, hogy búcsúzásképpen mindenki ölelkezik körülöttük, hát ők is meglapogatták egymás hátát, de ez kicsit más volt, mint annak idején, amikor a kedvenc futballcsapatuk bajnoki címét ünnepelték. Mindeközben egyetlen szó sem hangzott el közöttük. Szavak nélkül is pontosan tudták, hogy mit gondol, mit érez a másik.
Aztán mindketten elindultak a maguk útján, anélkül, hogy egyszer is hátrapillantottak volna.
