Labirintus
Az egyhetes tavaszi iskolai szünetet, mint minden évben, az idén is vidéken, Anya szüleinél töltötte az Almási család. Gergő imádta ezeket az időszakokat. Órák hosszat nagyapó asztalosműhelyében serénykedett, amit a család felnőtt tagjai nem vettek túl jó néven, mert szerintük egy ilyen korú lurkónak a gyönyörű tavaszi időben inkább a friss levegőn kellene a labdát rúgnia, nem pedig faforgácskupacok között lábatlankodnia. A kisöreg azonban mindig megvédte unokáját, mondván, hogy annyi a munkája, hogy kifejezetten jól jön neki a segítség.
Ez persze nem fedte a valóságot. Sokkal inkább azért töltötték együtt az időt, mert igazi jó barátok voltak. A kis asztalosműhely fűrészpor-illatában meghitten beszélgettek naphosszat mindenféléről, ami két férfiembert érdekelhet. Ezúttal leginkább a hitről folyt a szó, mert nagyapó úgy vette észre az unokája egyik-másik megjegyzése kapcsán, hogy Gergő valahogy megváltozott e tekintetben, mióta utoljára találkoztak. Természetesen rá is kérdezett:
– No mi az, segéd úr, mostanság nem vagy jóban az Úrral?
– Fogalmazzunk úgy, hogy nem túl acélos a hitem mostanában.
– Beszélgettél erről valakivel? – tapogatózott nagyapó azt sejtvén, hogy talán egy barát vagy osztálytárs káros befolyása húzódhat meg a háttérben, de Gergő elértette a kérdést.
– Á, dehogy. Apáéknak nem is említettem, mert nem akartam elszomorítani őket.
– Aztán mik azok a dolgok, amik megrendítették a hitedet?
– Hát… konkrétan nem is tudnám megmondani – vakargatta a fejét a kisfiú. – Úgy érzem, minél többet tanulok az iskolában, minél több dologról hallok a tévében, annál kevésbé tudom elhinni ezt az egészet az Istennel kapcsolatban…
Nagyapó nem hagyta abba a reszelést, mert nem akarta egy látványos gesztussal unokájába fojtani az éppen feltörni vágyó őszinteséget, csak úgy a szakálla mögül jegyezte meg:
– Pedig nem ártana, ha mondanál néhány konkrét dolgot, úgy biztosan jobban menne a beszélgetés.
– Hát jó, legyen… Például azt tanultuk földrajzból, hogy a Földön hatmilliárd ember él. Azóta sem fér a fejembe, miként képes Isten minden egyes ember sorsával törődni?
Erre már a kisöreg is letette a szerszámot, majd rövid gondolkozás után a Gergő előtt heverő lécdarabra mutatott:
– Szépen megcsiszoltad a felületét… Szerinted az öcséd képes lenne ezt utánad csinálni?
– Nem hiszem – ingatta a fejét Gergő.
– Pedig csak öt év van köztetek – jegyezte meg nagyapó, majd így folytatta: – No és nézd csak azt a nagy szekrényt, ott a sarokban, vajon el tudnál-e készíteni egy ugyanolyat?
– Olyan szépet? Még csak hasonlót sem.
– Látod, én megcsináltam, pedig mindössze ötven évvel vagyok idősebb nálad. Képzeld el, hogy Isten és közted ötszáz meg ötszáz év tudása a különbség. Szerinted okozhat neki nehézséget akárhány milliárd ember gondviselőjének lenni?
Gergő elgondolkodott a példán, de látszott rajta, hogy nem ez volt az egyetlen dolog, ami izgatta a fantáziáját:
– Ha én is a sok milliárd közé számítok, akkor miért nem törődik többet velem? Miért nem segít, hogy jobban tanuljak vagy hogy jól viselkedjek? – fakadt ki keservesen.
– Többet segít, mint gondolnád. Csak nem éppen úgy, ahogy képzeled. Mindennap utat mutat neked, mindennap megtanít valamire, csak oda kell figyelned a jeleire. De azt nem várhatod tőle, hogy helyetted cselekedjen… Gyere csak ide, mutatok valamit! – intett nagyapó, s a tekintetét közben a munkapadon heverő szekrényajtóra szegezte amelynek faragott mintái között egy apró bogár araszolt.
– Nahát! Mint egy kis labirintus! – nevetett föl Gergő.
– Látod, ez éppen olyan, mint a te dolgod az Úrral. Ő felülről pontosan látja, hogy mi a helyes irány, és azt is, hogy te merre haladsz, kis bogár. Néha kinyit neked egy kaput, máskor lezár egy folyosót, de a zsákutcákat neked kell elkerülnöd, és magadnak kell megtalálnod az igaz utat.
Erről még sokáig beszélgettek, s emiatt bizony alaposan elkéstek a családi ebédről, amit nagyanyó harsány rosszallással fogadott:
– Hát ti meg mit piszmogtatok annyit? Kihűl az étel!
– Hagyd el, asszony, sok volt a dolgunk! Ki kellett találnunk egy kisebbfajta labirintusból! – rikkantotta a kisöreg, s közben a szempillája mögül cinkosan az unokájára hunyorgott.
