Amikor este elindultam hazafelé, még nem sejtettem, hogy a főutcán egy rapid monodrámába fogok ütközni. Egy fekete pólós fiatalember haladt előttem, fülén telefon. Érezhetően felindult állapotban volt. Aztán ezt mondta a telefonba, nem halkan: „Szóval csak egy eszköz voltam számodra? Ez a helyzet?… Jól érzed most magad, Évike? Huszonkét éves vagyok, és tönkretetted az életemet!”
Elnéző mosoly borította el mérsékelten formatervezett arcomat. Ó, te szegény fiatalember! Még csak huszonkét éves vagy, de máris tönkretette az életedet ez a galád Évike. Jaj-jaj! Most vajon mi lesz?
Aztán elgondolkodtam, és felröhögtem magamban, majd így szóltam becses személyemhez (persze csak odabenn): Most mit csúfolódsz, te retardált? Hány éves is voltál, amikor ugyanezt érezted? Véletlenül nem pont huszonkettő? Peched van, haver, nekem hiába akarod játszani az agyad, pont ott voltam az első nagy összeomlásnál, tudok mindenről. Úgyhogy húzzál bőrt a fogadra, oszt haladjál disztingváltan, de fürgén a villamosmegálló felé. Nahát.
